Volt amikor fizettek, csak nem lelkesedtem, meg olyan is, hogy lelkesedtem, pedig nem fizettek. Hosszú, rögös út vezett eddig. Induljunk az első lelkesedéstől. Színésznő akartam lenni. Hiszed vagy nem, nem sztár akartam lenni, szakmákat akartam halmozni. Kamaszként nem vonzott a nyugdíjas állás, ki akartam próbálni mindent, hogy kiderüljön, miben vagyok jó. Azt gondoltam, a színészek a legjobb álláshalmozók, hisz mindent eljátszhatnak. Be is küzdöttem magam még a mini színművészetiként emlegetett szentesi gimibe is, hogy egy év alatt lehessek rocksztár, balerina, állatorvos, kamionos meg bányász is.  Így húsz év távlatából egyetlen szerepemre emlékszem: nemet akartam cserélni egy sráccal, miközben énekeltem a Hogyha fiú lehetnék egykor nagysikerű Zalatnai-dalt. Nem lettem se fiú, se színész, hanem rádiós. 

15 évig csak stúdiókat váltottam, szakmát nem.  Hivatásos pletykafészekként kerestem, hol megalázóan keveset, hol zavarba ejtően sokat. Azért fizettek, hogy megszerezzek infókat és aztán mikrofont is adtak hozzá, hogy tovább adjam. Sokáig imádtam, mígnem azt éreztem, én csak egy mikrofonállvány vagyok, túl sokat kellett ismételgettem hülyék hülyeségeit. Lelkeseknél, maximalistáknál ráadásul ez a munka 24 órás, hiszen egy hírszerkesztőnek nemcsak munkaidőben kell képben lennie, mi történik a világban. Elfáradtam.  Női lapnál reméltem, megnyugvást. Nem jött, ezért én mentem, világgá. 

Ahogy blogom elején írtam: szorított a gyémántcipő. Volt pénzem sok mindenre, amire szükség talán nem is. Elengedtem mindent, hogy a hiányával érezzem meg az értékét újra. Bevált. Egy év dániai önkéntesiskola, fél év mozambiki és fél év nigériai önkénteskedés után szükségem lett mindenre, amire pénzem viszont már nem.  Nulláról indult az építkezés. Választás nem nagyon volt, egyetlen szakmám az újságírás volt akkoriban, hiába voltam önkéntesként postás, festő, kőműves, mezőgazdasági munkás, virágkötő, szakács, takarító, tanár, de még koldus is. Az intenzív pénzmentes időszakban is leginkább azt a képességemet tudtam kamatoztatni, hogy bármilyen munkában találok valamit, amiért lehet lelkesedni.  Postásként imádtam a napi több óra kötelező sportot, a gyaloglást, kőművesként az új alkotását, az új ismereteket, koldusként meg azt a kihívást, milyen kommunikációval érem el, hogy szóba álljanak velem.

Szóval visszatértem újságírónak. Éppen csak nem gyakornokként kezdtem, de akkor dupla annyi munkáért, fele annyi fizetésért is hálás voltam a világmindenségnek.  A 24.hu hírszerkesztőjeként kezdhettem itthon új életet. Hónapokig szenvedtem.  Nem szerettem a munkám, a munkatársaim meg engem.  Mígnem egyszer írtam egy riport-sorozatot egy állami gondozott lányról, aki befogadott egy idős asszonyt.  Az nekem több volt, mint egy történet.  Egy 18 éves lány támasza lettem, amikor meggondolatlan döntése miatt az idegösszeroppanásig támadták.  Onnantól kezdtem magamra találni, amikor ráébredtem, hogy az empátiám révén továbbra is lehetek önkéntes, de újságíróként kereshetek is vele. Sokféle újságírás van. A politikát, kritikát például meghagyom másnak.  Az én asztalom a szoció, a segítő újságírás. Arról írok, ami segít valakinek, aki elakadt, bajban van, vagy másoknak, hogy az ő történetéből merítsenek erőt.  Vagy csak gondolkodni segít társadalmi problémákról.  

Jó ideje az mozgat, hogy tanulhassak. Nem tudnék iskolát fizetni és időm sem lenne, de újságíróként naponta tanulok, csak az a dolgom, hogy kérdezzek okos embereket.

Ne várjatok új bejegyzéseket itt! Pár napja már csak a http://afribea.wordpress.com -on írok. Arra is ráférne egy kis kozmetika, ha lenne elég áram hozzá, de szerintem az így is  áttekinthetőbb.

Átcuccolok a wordpress.comra, mert itt körülményes képeket feltenni és nem elég átlátható .....Viszont az írástól elrabolta az áramgazdag két órámat az átszervezés, szóval új bejegyzés csak holnap és akkor már a 

http://afribea.wordpress.com/ on

még ott is vannak megoldatlan problémáim, de remélem az könnyebben kezelhető felület lesz nektek és nekem is

A négynapos ünnep és az azt követő két munkanap is csendes, nyugodt volt. Itt Bauchiban. Eközben azonban Nigéria egyéb pontjain dúl az erőszak, persze megint vallási alapon.

Állítólag a Boko Haram nevű szélsőséges iszlámista szervezet robbantgatott itt-ott, 150 embert öltek meg. A név azt jelenti: a nyugati tanítás ellen. Szóval tökéletes célpont lehetünk nekik, de ők – megint csak állítólag – a rendőrökkel vannak elfoglalva, miután valahol letartóztatták az egyik tagot és most bosszú van. Persze zavaros az egész, mert a magyar és a külföldi tudósítások is elvesznek a részletekben, hogy ki hány halottat számolt össze….jajj, rémes….a háttérről, okokról meg csak felületesen, éppen valamit.

Nekem itt azt bizonygatták, hogy ez nem is a Boko haram, csak más idióták ezt a káoszt használják fel a saját öldökléseikre. Ugyanekkor dúl egy-két törzsi háború is. Egy éppen az innen a fővárosba vezető úton, úgyhogy most ha akarnánk se mehetnénk Abujaba, egy település teljesen körbe van zárva, amíg be nem gyűjtik az összes fegyvert, amíg nem lesz vége a helyi háborúnak.

Minket is figyelmeztettek, hogy ne menjünk nagy tömegbe, vagy legalábbis ne hosszú időre. Ok. Először is, mint – figyelmezőnk is tudja – nem megyünk mi az égvilágon sehova, amikor meg mégis, az a zsúfolt piac, de oda meg mennünk kell néha. Naná, hogy nem akarunk ott több időt tölteni, mint amennyi szükséges a bevásárláshoz. Szóval akkor mit tehetünk? Semmit. Reménykedünk, hogy nem fognak robbantani, ha mégis, nem ott, ahol mi vagyunk.

Félreértés ne essék, nem akarom lebecsülni a 150 halottat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez egy 160 milliós ország, én magam is egy több, mint kétmilliós városban lakom….mennyi az esély, hogy a következő 150 áldozatban benne leszünk?

Valósabb veszélynek tűnik a vízum-zűr. 3 hónapra kaptuk otthon, azt mondták, majd itt meghosszabbítják. Ahogy beléptünk az országba, átírták egy hónapra. Aztán a menekültügy azt mondta, havonta kell kérelmezni a hosszabbítást. Aztán az első határidejéből jócskán kicsúszva, tegnap bementünk az irodába, visszahívtak mára. Megkaptuk dec. 22-ig, de egyúttal figyelmeztettek, hogy nincs több hosszabbítás, csak otthon, haza kell mennünk….

Most infóra várunk otthonról, meg a főserifre, aki távol van, de amikor közel, akkor legalább korrupt. Mint mindenki errefelé. Majd kiderül, mennyiért lehet mégis helyben hosszabbítani.

Főiskolára, egyetemre itt gyakorlatilag nem lehet másképp bejutni, csak egy nagy köteg pénzzel.

Az a vicc, hogy még általános iskolában is virágzik a korrupció. A közelgő nagy vizsgára pl. elvileg nem készíthetik a tanárok a vizsgakérdéseket, minden tárgyból, minden osztálynak az igazgató és a helyettese állítja össze a feladatsort. Elvileg. Naná, hogy ez nem működik

. Eddig próbálkoztak ezzel, de nem bírja két ember a 11-12 osztályt segítség nélkül. Szóval tőlünk kérték a kérdéseket, de titkosan kellett ezeket kezelni – mondván: a tanárok kiadhatják pénzért a szülőknek, hogy a gyerek felkészülhessen…..Á, nem is hiszem el, hogy tényleg lehet általános iskolában is korrumpálni. Minek? Úgyis eljut a szerencsétlen gyerek akár 5.-be is úgy hogy nem tud olvasni. :(

Na de koncentráljunk most a szebb napokra. Holnap tesinap. Rámfér, másfél hónap alatt a vádlim is eltűnt. Hétvégén rágyúrok, megyünk hegyet mászni, teambuildingezni. juhéééé

A birka nem kapott kegyelmet, hiába könyörgött már hajnaltól, délelőtt feldarabolták. Azt jó előre tudtam, hogy nem fogok enni belőle egy falatot sem, de nem terveztem, hogy teljesen elvonulok e nap elől. Az operatőrök dilemmája, felvétel kellene mindenről, csak ki csinálja meg? Jó előre figyelmeztettek, hogy ez az ünnep mindenkinek hasmenéssel ér véget, nincs kivétel. Mosolyogtam, rám nem igaz ez. De nem ám, nekem azzal kezdődött. Már pénteken kiütött a sok olaj. A desszertek akkor készültek ( olajban, sok cukorral) és csak kétfélét kóstoltam, de pont most volt időm a vágyott rakott krumplit is elkészíteni, és amíg az elkészült, az olajban csucsogó sült banán majszolásával ütöttem el az időt. Az itt megszokott napi egy étkezésem után ez igazán övön aluli ütés volt a gyomromnak. Még reggel is émelyegtem és akkor már a kisebb szagokra is érzékeny voltam, nemhogy az olajban sült birka ….(bocs nekem) bűzére. Tompa fejfájás és olyan gyengeség, amit a maláriám kezdeténél éltem át, hát lefeküdtem délben. Este fél hatkor feltámadtam. A ház másik 3 asszonya addigra végzett a birka tálalásával. Nem csak a feltálalt állat, de tálalói is hullák voltak. Szégyelltem, hogy nem segítettem, de nem akartam emlékezetessé tenni nekik ezt az ünnepet azzal, hogy telehányom az ünnepi tálat. De ebben a házban vallási béke van, én és Helga ehetjük a „piszkos” kolbászunkat, a lányok pedig nem erőltetik a szenvedéseitől megszabadított birkát.

Réka is túlélte a gyomorrontást. De ő azért kipróbálta a nigériai infúziót is. Ő ugye péntek délután habzsolt be egy – elvileg friss – húsos táskát. Hajnal 3-ig hányt, majd örömmel újságolta, hogy már jól van, eszik is, bent marad, de nagyon gyenge ezért iskolába még nem jön. Estére a vérnyomása egy gyerekével volt azonos, azonnal kórházba vitték, hogy bekössenek neki egy infúziót. Ma már tényleg jól volt.

A nap másik túlélője, Misi. Fürdés után Helga zavartan közölte, hogy a kis tacskót megcsípte egy skorpió. Skorpió??? Néztem bambán, biztos, túlreagálja a helyzetet, megijedt, sokkot kapott. Amikor láttam, hogy a kis Misi mennyire sír, ijedtemben a hajam is megszáradt egy pillanat alatt. Az őr meg az egyik lány az ágy alatt vadászott a támadó skorpióra, a másik lány Misit próbálta nyugtatni én meg fejvesztetten kutattam a neten, mi a gyors teendő, mennyi esélyünk van. Helga olyan zavart volt, hogy hiába kértük, hívja az állatorvost vagy egyéb orvos barátait, arról győzködött minket, nincs esély, hogy szérumot szerezzünk este 10 körül a városban. Előkerült a skorpió. Hát ez bizony az volt. A szakirodalom szerint nagyon éles fájdalommal jár minden típus csípése, de nem mind halálos. Az egyébként is kikészült gyomromnak az volt a legnagyobb megterhelés, amikor elolvastam, hogy a mérges skorpió marása 7 perc alatt végez egy kutyával. A nyomorult internet nem akart működni, miközben a szenvedő Misi bújt hozzám, hogy segítsek neki. Megható volt, miért tőlem várt segítséget. Végül hoztak neki papaya levelet összetörve meg fájdalomcsillapító krémet és körülbelül egy óra múlva már nem szenvedett, sírt olyan nagyon és akkor már tudtuk, nem veszítjük el. Éjszaka hányt még szegény, mert mindent lenyalt, amit a lábára tettek, de reggelre csak egy kis bágyadtság látszott rajta. Sőt, amikor kedvenc játékára hívtam, újra a régi volt. Imádja, ha pohárból locsolnak neki vizet, amit ő megpróbál elkapni.

Mostanra már beszereztük az ellenszert, úgyhogy jöhet bármilyen fene(mérgező)vad. De ha nem muszáj, a skorpiót kihagyom, tényleg iszonyú fájdalom lehet. Helga azt mondta, ő látott felnőtt embert ordítva sírni. De azt is mondta, hogy az ő 35 éve alatt egyszer volt skorpió a házban, 20 éve. Hm, remélem, akkor a következő csak 2031-ben jön. 

A fényt adó generátor nem csak benzint, csendet is zabál. De a motor hullámzó hörgése sem tudja elnyomni az ablak alatt síró birka hangját. A vesztét érző szegény pára rekedtre ordította már magát, de nem jön segítség. Nem jöhet. Allah őt (is) akarja. Szerintem tudja. Pár napja tudhatta meg a piacon, ahol sorstársaival „várta”, hogy kiválasszák. Mindegyiküknek ott dőlt el a sorsuk, kinek az asztalára kerülnek. Talán volt köztük egy bölcs, aki valami csoda folytán túlélt egy ilyen muzulmán ünnepet és felkészítette a tudatlan nyájat. De a mi birkánk nem tudja, mikor van a holnap, azt hiszi, minden percben jöhetnek érte. Fél. Nyomorultul érzi magát. Nála nyomorultabban talán csak én érzem magam. Nagyon rosszul viselem, ha egy állat szenved és nem segíthetek. Persze ezt csak én állítom, hogy szenved. Mások ezt nem látják…..nem akarják látni. Az iszlám előírásai szerint a levágandó állat nem szenvedhet, adni kell neki enni, inni és az életét kioltó késnek is kifogástalannak ( gyorsan ölőnek) kell lenni. Háát, én nagyon szenvednék, ha napokra kidobnának a piacra vadidegen birkákkal, majd megkötözve egy kocsiba tuszkolnának. Jó, jó, értem én, hogy ülhetett volna ő az anyósülésre is, ha nem lenne olyan birka megérteni a felajánlást és ügyesen bekötni a biztonsági övet. Szóval a sötét csomagtartós utazás után egy óvoda udvarára kötve, várva a halált, még víz társaságában is ordítanék. Hogy a mi birkánk nem érzi magát komfortosan onnan is látszik, hogy folyamatosan táncol, toporog. Az első lábát kötötték a falhoz, így folyamatosan a falat kellene bámulnia egy WC-méretű lyukban, ő ezt nyilván nem akarja, mert akkor nem látná, ki akar az életére törni, ezért próbál kifelé fordulni, de ahhoz rövid a kötél. Szóval szenved. Ha Allah tényleg olyan igazságos, akkor éjjel kiszabadítja a szerencsétlent, hogy ne legyen áldozat, hisz úgyis piszkos áldozat lenne, mert a szenvedő állat – az iszlám szerint – nem fogyasztható.

És persze nehéz elfelejteni, hogy a nagy ünnep előtt, tegnap arról szólt a nap az iskolában, hogy két muszlim kisfiú széttépte egy kislány keresztény ismeretek könyvét, arra hivatkozva, hogy a kislány másolta a Koránt. Fejmosás négyszemközt, majd szülők társaságában, aztán az egész iskola előtt és büntetés. Az iskola főfegyelmezője még nem találkozott ilyen problémával, így saját bevallása szerint is tanácstalan volt. Felmerült a kirúgás, de az nem oldja meg a problémát és mivel csak 7-8 éves gyerekekről van szó, úgy döntöttek a fiúk vezeklésként a kislány „rabszolgái” lesznek, egy héten át lesik Flóra minden kívánságát és teljesítik, bármi legyen az. Aztán két órában az egész iskolának részt kellett vennie egy fejtágításon, hogyan kell egymás mellett élnünk békében.

Ugyanezen a napon került elő zenehallgatás közben a Klezmatics idevágó zenéje:

I ain't afraid of your Yahweh
I ain't afraid of your Allah
I ain't afraid of your Jesus
I'm afraid of what you do in the name of your God

I ain't afraid of your churches
I ain't afraid of your temples
I ain't afraid of your praying
I'm afraid of what you do in the name of your God

Rise up to your higher power
Free  up from the fear it will devour you
Watch out for the ego of the hour
The ones who say they know it
Are the ones who will impose it on you

I ain't afraid of your Bible
I ain't afraid of your of your Torah
I ain't afraid of your Koran
I'm afraid of what you do in the name of your God

I ain't afraid of your music
I ain't afraid of your of your dancing
I ain't afraid of your children
I'm afraid of what you do in the name of your God

Rise up and see a higher story
Free up from the gods of war and glory
Watch our for the threats of purgatory
The spirit of the wind won't make a killing
Off of sin and Satan

I ain't afraid of your Yahweh
I ain't afraid of your Allah
I ain't afraid of your Jesus
I'm afraid of what you do in the name of your God 

Két órája még úgy tűnt, én vagyok az egyetlen erős szervezet a nigériai fehérek és tejeskávék között. Helga két velünk élő lánya az elmúlt két hétben kétszer is beteg volt, Helga Magyarországról visszatérve még mindig köhécsel. Délután még együtt voltunk a piacon Rékával, mondta, hogy kicsit rosszul érzi magát, de betudtuk annak, hogy ma rengeteg szörnyűséget lélegeztünk be. Az olykor tényleg fullasztó por mellett megtapasztalhattuk valami rémes rovarirtó fojtogató szagát. Az iskola kerítése mellett kezeltek vele farönköket. Nem tudtunk tanítani két teremben, olyan erős vegyszer volt. Aztán mentünk a piacra, ott a kannákból árult benzin plusz a hatalmas autós, motoros forgalom hányingerkeltő, így nem fogtunk gyanút, hogy Réka émelyeg. Erre még vett egy húsos táskát, majd estére elindult a hányás sorozat. Egyelőre reménykedik, hogy gyomorrontás és nem malária.

Most már nekem is fáj a torkom. Az nem jó jel. A malária infuenzatünetekkel érkezik….Meglátjuk, én még abban bízom, hogy ez csak az afrikai légkondi ( plafon ventilátor) mellékhatása.

Egyébként is leeresztettem kicsit. Nagy dolgozat volt. Elkeserítő. Még harmadikban sem tudnak a gyerekek írni. Amit meg nem kellene írni, azt meg nem értik. Feltettem egy kérdést, adtam 4 lehetséges választ, ki kellett volna választani a helyeseket ( 3-at). Hiába kértem többször, hogy a kérdést sem kell lemásolni és ne írják le a válaszokat sem, csak a helyes válasz betűjelét…a legkülönbözőbb hülyeséget csinálták. Nem is részletezem, csak a legdurvábbat, ami padlóra küldött mára. Kértem írjanak 5 mondatot a monitorról, bármilyen infót, amit a monitorról tudnak. Ehhez kint van a falon a poszterem is, amiről legalább 8 infót olvashatnának le, azon szándékosan kevés a teljes mondat, inkább csak kulcsszavak. Az aktívabbak odahánytak a papírra pár olvashatatlan vagy kevésbé olvashatatlan szót, mire magyarázni kezdtem, hogy nem szavakat, hanem egész mondatokat kértem. Nem tudtam elérni, hogy 26-ból kettőnél több a helyeshez legalább közelálló megoldást adjon. A következő osztályban előre figyelmeztettem őket, hogy nem szavakat, hanem mondatokat szeretnék. Itt már éreztem, hogy a „mondat” is magyarázatra szorul. Az nem segített, hogy „ A monitor ….., A monitornak van…..A monitor része a ….Hirtelen megvilágosodtam, mi segíthet. Bea az csak egy szó, ha viszont azt mondom, Bea az én nevem, az már egy mondat. Értitek. Igeeeeen. És az egyik kisfiú csillogó szemmel mutatja, hogy megszülte a megoldást: Abubakar Maoninak hívnak. Ezzel ugye nem csak az a baj, hogy Abubakart semmilyen rokoni szálak nem fűzik a monitorhoz, hanem, hogy számtanból is gyenge lehet, mert ez a mondat az 5-nél pont néggyel kevesebb.

 E nagyon kemény nap után hazatérve elővettem az egyik osztály dolgozatait javításra. „5-ból 3-nak sikerült 3 pontot összehoznia a 15-ből, a többinek nullát. Azt hittem velem van a baj, de Réka azt mondja, nála ugyanez és Helga egyik lánya is mondta, hogy neki is újra kell íratni a dolgozatokat.

 Arra már rájöttem, hogy a kettőspontot, kötőjelet, zárójelet nem tudják értelmezni. Egyetlen dolgot tudnak megérteni, ha pontokba szedsz valamit. Ez a mumusom Afrikában. Mindenről pontokban beszélnek – nem csak itt, ez volt Mozambikban is. A poszteren az állt például, hogy a képernyőn láthatjuk: majd 3 dolgot felsorolok kötőjellel. Ezt nem értik, hogy ugyanolyan lista, mintha 1. 2. 3. lenne, csak itt kötőjel van. Úgyhogy ők egyszerűsítenek, ők úgy értelmezik a mondatot, hogy a képernyőn láthatjuk. Pont. Nincs folytatás.  Ha kell beléjük verem! :)

Hát ez nem is olyan vicces. Megütöttem ma egy gyereket….ráadásul tévedésből. A nap borzasztóan indult, miközben az egyik teremben kezdeném a dolgozatot, az osztály fele hegyezésnek lát, közben jönnek hozzám más osztályból, hogy adjam oda a füzetüket, odaadom, azt mondják, nem az övéké, kezdek felrobbanni, mert tudom, hogy hozzá sem nyúltam a füzetükhöz, csak gyerekek hozták be ( mert ugye ők folyton kirángatnak mindent a kezedből, hogy megszabadítsanak a terhektől) Szóval, mint a mérgezett egér rohangáltam egyik teremből a másikba, összekevertem, ki, mit keres rajtam. És akkor elkezdtük végre a tesztet. Minden kérdést 8szor magyarázok el, mert mindenki csak magára tud koncentrálni és mintha a személyi titkárnőjük lennék, mindenkinek egyenként felolvasom a kérdést, majd látom, hogy nagyjából feleslegesen, mert csak ülnek bambán, vagy írtak 3 szót és lelkesen nyomják a kezembe a füzetet, hogy befejezték. 3 ilyen óra után félholt voltam, amikor bementem az elsősökhöz. Kezdésnek mindenki rajtam csüngött, újabb próbája annak, hány gyerekkel a testemen tudok talpon maradni. Azon már meglepődni sem volt erőm, hogy egy-két kéz már csak a lábam között tudott megkapaszkodni. Miután leparancsoltam magamról őket, kezdődött a hegyezési verseny. Egyvalaki kérte, hogy hegyezzek, aztán jöttek a többiek ( akiknek tetszik a hegyezőm, ezért hát gyorsan kitörik a ceruzájuk hegyét). Fogyott az egyébként is tartalékon lévő türelem. Egy ostobácska fiú, aki miatt legutóbb a fiúk nem jöhettek be a komputer terembe folyamatosan fegyelmezésre szorult, mire a többieket helyre tettem, ő újra meg újra elkezdte. Ekkor már asztalcsapkodás volt, hogy észhez térjenek.  A "ki kit vert meg épp" hangzavarban az ostobácska fiú padtársa hevesen kiabált valamit. Elszakadt a cérna. Odamentem a kisfiúhoz, fejen csaptam és közben azt tudakoltam, mi a terve, kimegy az osztályból vagy megy fegyelmire? Kiabáltam vele, hogy elegem van a hülyeségeiből, hogy miatta bűnhődik mindig az egész csoport, most sem tudjuk elkezdeni az órát. Elkezdett sírni. Csak ceruzát akart. A társa is azt kiabálta, csak sem a zajtól, sem a káosztól a fejemben nem értettem meg őt. Azt hittem elsüllyedek. Bocsánatot kértem, megvigasztaltam, újabb kínkeservvel megcsináltuk a tesztet és alig vártam, hogy végre szünet legyen és összelapátoljam magam. Megütök egy gyereket és ráadásul igazságtalanul???? Jesszusom, pihennem kell.

Már csak egy rövid nap ( péntekenként valami nagy közös délutáni muszlim ima miatt, csak fél 1-ig vagyunk) és aztán négy nap szünet. Na az sem lesz pihegés. Valami hálaadási, áldozatbemutatási ceremónia lesz, mindenkinek birkát kell ölnie, sütnie, aztán meg rokonjárás, miegyéb. Szóval megint nagy átjáróház lesz a ház, kötelező jópofizással. Erre most nem vágyom. Sebaj, majd néha elvonulok dolgozni, blogot írni és valahogy eltelik majd a nagy ünnep.

Imádom a szúnyoghálós ágyam és a lámpám. Amióta visszaköltöztem az eredeti szálláshelyemre, nem harcolok többé a vérszívókkal, a háló is sokat segít, de lehet, hogy a Teletáltól kapott szúnyogűző izzó is működik.

Istenien érzem magam, szeretek bemenni dolgozni…persze szeretek hazaérni is. :) A hétvége is tökéletes volt. Csak gyártottam az számtech. posztereket, agyaltam a tervezett teambuildingen és a Béke-napi előadásokon, hol bent, hol kint a teljesen üres ovi hatalmas udvarán. Ettem dinnyét ( életem leghosszabb dinnyeszezonja! ) ….egyszerűen jól vagyok.

 A suliban is jó. A tanárokkal is kijövünk. Noha a nagy rohanásban sok időnk nincs ismerkedni, - ezért vetettem fel a teambuilding ötletét – mint ma megtudtuk, nagyon szeretnek minket. Épp azon dolgoztak, hogy összegyűjtsenek nekünk egy kis benzinpénzt, hogy elvigyenek minket valahova, mert hallották, hogy nem mozdulunk ki soha. A gyűjtésre nem lesz szükség, mert végül a suli állja a teambuilding költséget.

A szervezetem szuper erős. Egyre tisztábban látom, hogy a víz, amit iszunk, csöppet sem tiszta. A minap aprócska, vörös fonalférget halásztam ki a teának szánt vízből. Mivel más épp nem volt, hát azt főztem meg. Jelentem, elfogyasztottam mind a két litert és kutyabajom.

Én sokáig azt hittem, hogy a házban műanyag tartályokban tárolt víz tökéletesen tiszta, valahogy nem is volt kérdés, hogy vajon honnan kerül az be a házba. Aztán megnéztem. Az udvaron van egy kútszerű – talán betonozott – lyuk, egy fémlappal lefedve. Abból a vizet egy gumiból készült vödröcskével merik ki, ez a vödröcske pedig kint a porban várja következő munkaidejét. Arról nem beszélve, hogy ezekben a kb. 20 literes műanyag tartályokban pedig a melegben a víz szépen nyálkásodik a bödön oldalára. Ez még az előző helyen tűnt föl, amikor az egyik tartályt kiürítettük. Ezeket a bödönöket még mossák is viszonylag gyakran, de az előző helyen például kút sem volt, hanem egy óriási fekete műanyag hordó ( a napon) azt nem lehet kimosni, csak újra és újratölteni….

Szóval jól van ez így, hogy én teázom. Réka már túl van egy hasmenésen, mert amikor mi szereztük be az ivóvizet ( van ballonos is, a hideg-meleg vizes, amilyen cégeknél szokott lenni Európában) – szóval én azt nem iszom, mert itt az nem hideg, de nem is meleg, csak langyos. Szóval Réka olyat akart, a doki segített beszerezni, valahogy gyanús volt a hely, ahol zacskózták a vizet, de ő olyan finnyás, hogy megbíztunk benne. Csak azt felejtette el mondani, hogy forralni kell. Mivel én egy kortyot nem ittam abból és ugyanazt ettük Rékával, nekem pedig semmi bajom nem volt, könnyű volt megtalálni a bűnöst.

Ó, említettem a port. Kezdődik. Amikor visszatértem ide, a szobámban két hete nem járt senki. Fojtogató volt a levegő. Maszkot kellett felvennem. Aztán jött a nagytakarítás, felemeltem a szőnyeget és egy kis homokozót találtam ott. Azt hittem rég takarítottak, de Helga a rémületemre csak mosolygott: „ennél csak több lesz, még épp csak elkezdődött a száraz évszak”. Wow! Ez nem vicc. Azt már a sulinál is tapasztaltuk, hogy a kinti telekre lassan nem lehet kimenni, mert egy kör futás alatt 10 deka port biztos benyelünk.

Egyik reggel is, a szokásos söprögetés hangjára ébredtem, ezúttal azonban légszomjra is. Az ablakom alatt takarítottak, az összes port megkaptam. Grrrrrr…

Most internet kapcsolati problémákkal küzdünk. Az első hónap ingyenes volt, azóta meg 2 ezer forintból gyakorlatilag 5 napot tudtunk netezni. Azzal hitegettek minket, hogy az ezer forintos kártya bőven elég egy hónapra. JA, feltöltöttünk 5 képet a Facebookra, emaileztünk és google-öztünk, ennyire futotta. Most kipróbáljuk az 5 ezres csomagot, remélem, az elég lesz, mert időközben megkaptuk az első fizunkat is, ami már csak 20 ezer forint körül van. Már jeleztem Helgának, hogy nem erről volt szó, azt mondta, utánanéz. Még nem tudjuk az eredményt. Nem akarnak becsapni tudom, de 20 ezer forint az tényleg semmire nem elég…kaja, utazás ugyan rendezve, de a ruha itt fogyóeszköz. Két papucsom szakadt el, két ruhámat mosta foltosra a mosónő, eltört a napszemüvegem….és én még azt hittem, fényképezőgépet is veszek. Utóbbi nem is kizárt, mert megkaptam egy napra a Réka gépét, majd másnap már nem működött. Holnap kiderül, lúzer vagyok és pont nálam lehelte ki a lelkét vagy csak a tulajdonos határozott fellépésére van szükség, hogy újra munkára bírjuk.

Képek hamarosan! Rékának van fényképezőgépe, a jövő héten már talán azzal készítünk is párat. / Nekem sajna nincs és nem is lesz. :( /

Ha belépek egy osztályterembe, fülig érő szájjal köszöntenek, sokszor le is támadnak, úgy ölelnek, hogy alig bírok megállni a lábamon. Pedig én sem vagyok mindig nyájas velük, a verést kihagyom, de a magas C-m már ismerik. Néha muszáj hangosabbnak lennem, mint ők, hogy megkapjam a figyelmet, aztán jön a lelki beszéd, miért kell, hogy figyeljenek, miért hátrány az nekik, ha fegyelmezetlenek. 

Van, ahol az is segít, ha csak közlöm, befejeztem az órát. Az egyik legelevenebb osztályban, kórusban üvöltötték ekkor, hogy sorry, sorry és húztak vissza. Egy másik nehéz osztályban, sorry volt, visszatartás nem, így hát kimentem. A tanárnőjük szerint náluk ez nem működik, menjek vissza, megbeszéli velük, hogy legyenek jók. Mire visszamentem, befejezték az elkezdett rajzokat és rohantak hozzám, hogy megmutassák, milyen ügyesek. Hát lehet rájuk haragudni?!

Szünetben egy kis srác odajött hozzám és közölte, mindent szeret velem. Kérdőn visszanéztem, ő pedig sietve kifejtette: computert, tesit, rajzot, mindent, amit együtt csinálunk. :)

A hajsimogatás még mindig visszatérő program sokaknak. Tesi napon próbálom meggyőzni őket, hogy csúnya, koszos a hajam, ne simogassák, de meggyőzhetetlenek, nekik szép az őszülő, formátlan, vékonyszálú hajam.

Egyszer, amikor verekedőket kellett helyretennem és azt kértem, hogy az én óráimon az egyetlen érintés a simogatás lehet, két kisfiú, akik korábban ütlegelték egymást, megsimogatták egymás kezét. Nehéz volt megállni röhögés nélkül.

Pedig az érintés nem is olyan egyszerű téma itt. Az egyik rajzórán az volt a feladat, hogy a csoport egyik felének mutattam egy egyszerű malacfejet és el kellett mondaniuk a társuknak, pontosan milyen volt, hogy ők is le tudják rajzolni. Ehhez egymásnak háttal kellett ülni két sorban, pár nélkül maradt egy lány és egy fiú, mondtam, üljenek össze. A tanárnőjük mosolygott, hogy azt nem lehet. 9-10 éves gyerekekről van szó! Még csak egymáshoz sem kellett érniük. Azért is furcsa ez, mert a teremben, a padokban azért akadnak fiúk-lányok vegyesen. ( főleg, ha 3-an, 4-en ülnek egy padban)

Réka ötödikesek elsősegély oktatásakor találkozott először ezzel a problémával. Egy fiúnak kellett volna bekötnie egy lány kezét. Ehhez elengedhetetlen a kézfogás. A fiú tiltakozott.

Persze nagyon sokféle kultúrát képviselnek itt a gyerekek, így vannak, akiknél nem előírás a távoltartás a másik nemtől, de van ahol a szülő kéri, ne ültessék egy padba a gyerekét ellenkező neművel. Az iskola vezetése (lévén részben európai) erősen küzd azért, hogy legyen szexuális nevelés felsősöknél, illetve gimi-előkészítőben (7.ben). A szülők többsége azonban hajthatatlan, mint említettem, az AIDS-oktatás is kimerül abban, hogy a HIV vér és anyatej útján terjed.

Nagyon elkeserítő ez a hozzáállás, mert a következmények súlyosak. Hogyan tudnák megakadályozni az AIDS terjedését, ha a szex tabu? És hogyan lehet megakadályozni a túlnépesedést, ha nem lehet fogamzásgátlásról beszélni? És egyáltalán milyen szexuális életük lesz ezeknek a gyerekeknek, ha mindent csak pornófilmből látnak? Mert ott látnak szülők, tesók gondatlanságából és aztán megosztják vizuális élményüket a maguk értelmezésében. Ez nem a legjobb oktatás.

E témában még egy megdöbbentő tényt osztott meg velünk a nődoki. Viszonylag gyakori a szüzességvizsgálat, ha a férj bizonytalan vagy bizalmatlan. Az orvos pedig bizonygatta nekünk, hogy ők pontosan meg tudják állapítani azt is, milyen pózban, honnan hatoltak a nőbe a szüzesség vizsgálatakor. Rémisztő! Mi van, ha a doki téved, márpedig ez nem egy apasági vizsgálat. Annyi megnyugtatót mondott, hogy orvosként a nők védelmére esküsznek fel, tehát igyekeznek a nőt védeni. Hm, ő, aki egyiptomi. És a nigériai is így gondolja?

Sztoriból nincs hiány itt, csak áramból és időből. Lenne mit írnom minden nap, csak hát…Na megpróbálom visszapörgetni a filmet. 

Az átmeneti szálláshelyem történetei közül kimaradt, hogy visszakötötték az áramot. Két vagy három nappal azután, hogy levágták a vezetéket. Ehhez a család doki-barátjának a közbenjárása kellett, mert a házvezetőnő könyörgésére nem történt semmi. Kiderült, hogy egy régi elmaradt számlát akartak így bevasalni Mirandán ( munkaadó pótanyánk, Helga lánya). Nem kis összeg volt. Nagy. Nagyon nagy. Ez pedig a 8-10 lakásos udvar kerítésének szögesdrótjába vezetett áram számlája volt. Miközben Miranda Magyarországon volt, pont akkor derült ki, hogy valami félreértés miatt az ő számlájához írták a ház teljes biztonsági költségét. A szögesdrótba vezetett áram nekem nagyobb sokk volt, minthogy levágták a vezetéket. Áramot vezetni a szögesdrótba, ott ahol soha nincs áram?! - gondoltam ez aztán a hülyeség csúcsa, hiszen ha van áram az tényleg csak pénzkidobás, mert az esetleges támadók is pontosan tudják, mikor van, tehát nem akkor jönnek. Amúgy meg ugyan minek törné valaki magát szögesdróton át félgazdagékhoz. Na nem bíznak ők semmit a véletlenre. A generátorra is rá van kötve a szögesdrót, tehát a két hét alatt azért költöttünk kb. 5 ezer forintot benzinre (ott ahol 30 ezer a fizetésünk), hogy legyen napi 3-4 órára lámpánk, hűtőnk….ÉÉÉÉS szögesdrót 10 család szuperbiztonságára.

Szóval az egyiptomi doki intézkedett, aki európaiként tartja magát számon és ekként adja elő magát a helyieknek. Neki is 5 órájába telt ( az ő elmondása szerint, de ne felejtsük, hogy Münchausen nagy barátja), amíg meggyőzte az áramszolgáltatót, jöjjenek ki. Másnap jöttek, 5-en egy kocsival, egy dolgozott, a többi pedig minket bámult. Egy nő volt a főkommunikátor. Úgy 5-6-szor visszakérdeztem, mire megértettem, hogy a férjem akarja. Jah, mondtam, őt még én is keresem. Nem értette. Én meg őt, miért keresi a férjem. Aztán a doki megmondta a megfejtést. Azt mondta az irodában, hogy két európai felesége otthon szenved áram nélkül. Hát ilyen a mi doktorunk. Jó agyú ember, de borzasztóan fárasztó és elképesztően nehéz megérteni. Kedvencem, amikor ő „szafaring”….vagyis szenved és a „not a something fantastic”

Ugyanaznap, amikor végre visszakötötték a vezetéket persze épp nem volt áram sehol, úgyhogy megint töltöttük a ricsajozó benzinzabálót. És hogy kerekebb legyen a nap, elfogyott a szúnyogspray. Kemény éjszaka volt.

Az állatok minden nap, sőt minden pillanatban adtak valami feladatot. Állandó felügyeletet kívánt például a depressziós macska, mert a halálból visszatört ördög terrorban tartotta, alattomosan hátulról támadt rá a leglehetetlenebb helyzetekben. Hát csoda, hogy a szerencsétlen pisilni, kakilni sem mert kimenni. Na ezt is megoldottam. Vittem be neki sódert és azonnal rászokott, végre nem kell a takarítónőnek minden nap macska után takarítania.

Buksi kutya az utolsó nap hozta rám a szívbajt. Összeesett. Réka minden nap kiszedett belőle pár kullancsot, de sajnos így is megfertőzték. Nincs nagy baj még, ez csak az első jele volt a Lyme-kórnak, kapott antibiotikumot, remélhetőleg gyorsan meggyógyul.

És hétvégén, amikor végre az állatok hagytak volna aludni, akkor a szomszéd gyereke üvöltött fel minket. A másfél éves gyerek, aki semmi más hangot nem tud kiadni magából csak hisztérikus ordítást, noha szavakat nem mond, mindennek az a jelentése, hogy neeeeem. Egyrészről idegtépő, másrészről szívszorító. A biztonsági őr gyereke. Egy 15-20 négyzetméteres házikóban élnek a kapu mellett. A férjet jóravaló szerencsétlen embernek láttam sokáig, aki egyedül neveli 8 éves kisfiát. Aztán épp beszélgettünk róla Rékával és mondta, hogy nem olyan szerencsétlen ő, a feleségét verte, azért menekült el. De az asszony is verte a gyereket. Aztán egyszer csak megjelent egy nő a pici fiúval, azt hittem, az anya. Nem. Ő valami régi-új asszony. Ő pedig aztán nemhogy a nagyobbik, mostoha gyerekkel nem foglalkozik, de a sajátjával sem. 6-kor arra ébredtem, hogy megint üvölt a kölyök, mint a sakál, kimentem megnézni, tán nyúzzák? Nem derült ki, mi baja volt, de az anyja békésen mosogatott mellette, mintha süket lenne. A nagyobbik fiúcska meg egész nap dolgozik, hol mosogat, hol mos, hol vizet cipel, hol kaput nyit.

Na az is döbbenetes látvány nekem, amint a félúri népség pöffeszkedik a kocsijában és folyton dudál, hogy nyissák neki a kaput, ők nem tudnak kiszállni, arra van a rabszolga őr. Ja meg arra, hogy lemossa a kocsikat minden áldott reggel. Hát ilyen ez az afrikai luxus, áram, víz nincs, de nagy fényes autó az van. Mint ahogy sok házban van kád, csaptelep mindenhol, csak épp a vizet kintről hordják. Imádják a lámpákat is, abból is van pár mindenhol, leginkább dísznek. A falak pókhálósak, a plafon beázik, az ajtókon több éves mocsok, de csillogó függöny és sötétítő, díszes szőnyeg az jár (majd’)mindenkinek.

Akár életem végéig csinálom ezt – ezt éreztem délelőtt az iskolában, délután meg azt, akár most repülőre ülnék.

A suliban határozott fejlődést tapasztalok. Rengeteg időt és energiát fektetek oktató poszterek gyártásába, de ma végre több osztályban is meggyőztek, megéri. Azon túl, hogy végre nem szajkózzák nekem a betanult mondatokat, hanem nagyon igyekeznek logikusan magyarázni, határozottan fegyelmezettebbek is, leköti őket a poszterek értelmezése. Eleinte csak azért rajzolgattam nekik, hogy állandóan az orruk előtt legyen az információ, hátha rájuk ragad vmi, időközben rájöttem, sokkal többet lehet ezekkel elérni. Megtanítja őket önállóan gondolkodni, mivel nem látnak egész mondatokat, csak kulcsszavakat, meg kell érteniük táblázatokat, kiemeléseket….de élvezik és ez nekem is élvezet.

Nagyon nagy lépés volt ma, hogy egy tanárnő is csatlakozott hozzám. Olyan már korábban is akadt, aki beadta igényét poszterekre a saját osztályának, de ma olyan keresett meg, aki maga is gyártani akar ilyet, csak segítséget és eszközöket kért. ( Utóbbi sajnos fogytán, de ez csak kreatívabbá tesz, újabb és újabb megoldást kell találnunk)

Elvileg ma volt a leglazább nap, 4 lyukas órával, de még csak a szünetben sem lazítottam, folyamatosan voltak körülöttem, a gyerekek nagyon keresik a társaságom és nagyon igyekeznek a kedvemben járni – azzal, hogy tudják a választ a kérdéseimre és azzal is, hogy gyűjtik nekem a használható hulladékot, amit kértem tőlük. És azt nem is sejtik, mennyire a kedvemben járnak azzal, hogy kíváncsiak, hogy minden újra nyitottak. Most azt is elhiszem, hogy fél év alatt nagy változást érhetek el velük, azt remélem, márciusra nem csak tudni fogják, mi az, hogy kreatív, hanem azok is lesznek.

A legelső feladatok egyikeként azt kértem több osztálytól, hogy színezzenek ki egy-egy képet filctollal, de nem satírozhatnak, használhatnak vastag körvonalat,aztán vékonyabb filccel pontokat, vonalakat, x-eket….de no satír! Ekkor merült föl először a kreativitás. Valahogy úgy éreztem, nem ismerik ezt a szót, rákérdeztem. Senki! Mindig, mindenhol akad valaki, aki legalább próbálkozik valamilyen válasszal, ha kérdezek. Erre senkinek nem volt ötlete, mi a fenét jelenthet a kreatív. Elmagyaráztam…majd további osztályokban is teszteltem. Ugyanaz.

Viszont aztán több kreatív munkával is találkoztam. Amikor meg sormintákat rajzoltattam, a dekorációra kérdeztem rá. Az is ismeretlen fogalom volt. A fantáziára nem kérdeztem rá, de az sincs napi használatban a srácaimnál. Elsősöket kértem, csukják be a szemüket, repüljünk fel a felhők fölé és nézzük meg milyen ott az élet? Vannak ott emberek, állatok, házak vagy furcsa élőlények? Milyenek a színek, formák?....Eleinte lestek és láttam, nem sikerül elrugaszkodni a földtől. Majd egyre több arc torzult el, annyira próbálták a fantáziálást. Aztán papírra vetették, amit láttak. Az egyik kislány egy nőt rajzolt színes felhők között. Kérdeztem, ki az. Válasz: Várj, várj, hadd csukjam be a szemem! Már nem is érdekelt a válasz, örültem, hogy élvezi a képzelet világát.  Elégedett voltam, ki is tettem a műveket a terembe.

 Oh, igen, az első rajzok falra akasztása! Amikor pár hete az első jobb rajzokkal akartam feldobni a csupasz termeket, úgy terveztem, a legjobb 5-öt rakom ki ösztönzésnek. Ők az összeset közzé akarták tenni. Gondoltam legyen, ha ez ilyen boldogság nekik! Elkezdtem rendezetten, de mindenki részt akart venni a munkában, én meg hagytam. Nem érdekelt, hogy össze-vissza, rendezetlen, a lényeg, hogy örömet okoz nekik.

Két hete valaki már nem bírta magában tartani, mennyire örül, hogy vagyok nekik, az egyik rajzára krikszkrakszolta ezt. :)

Amikor először jártunk az iskolában, ijesztő volt, hogy a gyerekek az egyik tanár elé rohantak elvenni a táskáját. Morogtunk is Rékával, hogy ez sok, mi nem fogjuk diákokkal cipeltetni a cuccunkat. De! Ők akarják, ez a szeretet jele, megállíthatatlanok, meg akarnak szabadítani minden tehertől. :)

Miért akartam ma mégis repülőre ülni? Mert tegnap késő délutánra terveztem, hogy visszatérek eredeti szálláshelyemre, a sötét, öreg nagy házba, Helgához, két huszonéves lányához és Misi kutyához. Csakhogy Helgáék a vártnál jóval később értek haza Magyarországról és engem otthagytak az ideiglenes helyen, ahova időközben hazatért a család, Helga egyik lánya 3 gyerekkel ( + ne felejtsük el a 3 állatot!) és beszorultam megint Rékával egy szobába, a cuccaim pedig a bőröndben…..nyűgös voltam, reméltem ma már kora délután „haza”költözhetek. Nem így lett, az egyik kishercegnő ( Helga 23 éves lánya, Zahra) valahogy mellébeszélt é s nem tudtam, mikor tudok végre pihenni egy órát. Suli után mindig kell egy kis elvonulás, megnyugvás. Itt viszont 3 gyerek kérte megint a törődést (+ az állatok) és nem tudtam, mi folyik itt, miért nem foglalkoznak azzal, hogy ez nekem nagyon kényelmetlen már. Nem elég, hogy sem utazásban, sem kajában, sem áramban nem vagyok független, még egy perc nyugalmat sem kapok, miközben reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig dolgozom. Ez így nem mehet 6 hónapig….elkeseredett voltam. Annyira, hogy kézbe vettem az irányítást és most végre újra a sötét ház önálló szobájában paskolom a billentyűzetet….félálomban. Na jó éjt!

Két keréken más az élet Nigériában (is).Valahogy élesebb a kép, mint egy homályos autóablakon keresztül és a levegőőőőő…Óh, micsoda különbség. Na nem tisztább, frissebb, csak valóságosabb, mélyebbre hatol. Egy kollégám elvitt motorral a piacra, maga volt a csoda 3 hét autós „városnézés” után. Már ha városnézésnek lehet nevezni a napi 2szer 15 perces utat az iskola és az otthon között. Valahogy nem tudok ellazulni a sofőrünk mellett. Egyszer ugyan szépen kivédett egy karambolt ( váratlanul leparkoltak előttünk), de a fékkezelési technikája és a sebességünk nincs egyenes arányban.

Autóból nézve mindig olyan veszélyesnek tűnik a forgalom. Motoron viszont majdnem, mint Európában. Lehet, hogy csak a szabadság érzése kábított, de imádtam. Még azt is elfelejtettem, hogy egy hete az egyik diákunk került kórházba, mert amikor vitték haza kocsival, elcsaptak egy motorost, a betört ablaktól meg megsérült a kisfiú arca. És elfelejtettem a tegnap látott, útszélén hagyott 3 kerekű totálkáros taxit is, ami szintén baleset áldozata volt.

Lassan úgysem hiszem el már azt sem, amit látok. Ma megint jött a főpletykás asszony: "Hallottátok, hogy megöltek két embert a városban tegnap fényes nappal? Egy 8 hónapos terhes anya az egyik áldozat. Katonák lőtték le." Ezúttal is a telefon ( bocs, Blackberry) rejtette a részleteket. Nem mélyedhettem el benne, mert órára siettem, de egy nagyon zavaros sztori volt, ami foci-vitával kezdődött, lett tömegverekedés, majd egy házba betörve lőttek a katonák. Más kollégáim a történetet olvasva csak legyintettek, hogy hazugság. Na megint maradnak a kérdőjelek. Mi a hazugság, hogy megölték őket, vagy hogy katonák voltak…vagy mi? A pletykafészek ( egyébként is mindent tudó főokos) azt mondja: a kormány eltitkolja a híreket….Én meg úgy örülnék, ha ez a minden lében kanál nő hallgatná el végre a rémsztorijait.

Miközben én egyre inkább vágyom a békét, a nyugalmat, Réka krimivel lazít. Naponta több részt is megnéz a Bűnözői elmék című sorozatból, ami megtörtént beteg gyilkosságokat mutat be - amerikai módra. Nem tudom, mi zavar jobban az állandó sikoltozás vagy a bugyuta amerikai szájbarágás. De megkaptam a fülhallgatóját úgyhogy az USA és a világ összes öldöklős sztoriját kilőttem az életemből.

Átírtam a magyar népmesét. „Édesapám úgy szeretlek, mint emberek az áramot!” Ezt csak az az apa értené, akit a napi egy-két óra elektromos örömöktől is megfosztanak. Ez történt itt. Mire hazaértünk suliból, kikapcsolták tőlünk az áramot. Na hiszen. Nem nagy veszteség, úgysem kaptunk többet a szolgáltatótól napi pár óránál. De a módszer meglepő. Levágták a vezetékünket. Mondván, nem volt befizetve a számla. Egyébként be volt, de itt nem szórakoznak, nem volt itthon, aki bemutathatta volna a bizonyítékot, nem vagyunk adósok. Hát ők meg cselekedtek. Állítólag holnap jönnek és visszakötik. Ha egy gombnyomással iktattak volna ki minket, hinném, hogy holnap visszatér a fény az életünkbe, de ez a drasztikus áramtalanítás kiölte bennem a reményt, hogy a hátralévő napokban nem költjük a gatyánkat is a benzinzabáló generátorba.

Ja, említettem már, hogy elszámoltam magam. Nem 50, hanem 30 ezer forintot keresünk. Ennyi Mozambikban elég volt, de itt az árak jó része megközelíti a magyarországit.

Ez a két heti független élet kicsit megviselte a pénztárcánkat, mert most magunk szereztük be a vizen és benzinen kívül a kaját is. Annak nagy részét érintetlenül dobtuk a kukába, mert áram híjján a hűtőben is strandidő volt. Azt pedig a zöldség, gyümölcs sem kedvelte, húsra nem is gondolhattunk. Bár azt nem is bírnánk megvenni. A piacon száradó fél (holt)marhák nem keltik fel bennünk a vágyat, hogy hazavigyük. A házvezetőnő kétszer becsempészett már vmi húst hozzánk és az fűszeres, sűrű szószban úszva már nem is mutatkozott olyan nagy ellenségnek.

  Egyébként piacon kb.10-féle zöldáru van. Félig rohadt paradicsom, egészen rohadt piros és ropogós zöld paprika, lila hagyma, sárgarépa, kemény borsó 3 dekás kiszerelésben, fehér dinnye, éretlen görögdinnye, túlérett banán, óriás papaya, ultradrága alma. Nem könnyű ebből változatosan főzni. A kenyér többnyire édes, egy másik városból kérhetünk olykor arab lepényszerű kenyeret. Sokat abból sem tudunk tárolni a melegben. A margarin nem igényel hűtőt…..sejthető, milyen adalékanyagok vannak benne. Tej helyett is port használ a többség, én nagyon utálom, de pár napja megvettem kb. 250 ft.ért egy tartós tejet. Egy kávéig volt jó, aztán nem volt áram.

Bizony ám, főzés, itthoni és iskolai munka, haj- és ruhamosás, üzenetküldés és blogírás tervei hiúsulnak meg rendre elektromos energia híjján.

Már csak 5 nap és visszatérhetek állandó szálláshelyemre. Jó itt ez a viszonylagos szabadság, csak ketten Rékával …….meg a 3 égetnivaló állat. De most már visszavágyom a szúnyoghálós ágyamba. Én fulladozom a szúnyoggyilkos spraytől, ezek a dögök meg vígan lakomáznak belőlem. Éjjel megint a csontig hatoló égő érzésre ébredtem, pedig be voltam kenve. Nem volt más megoldás, befújtam a szobát, szundikáltam a nappaliban 5 percet, majd vissza a hányingerkeltő vegyszerszagba. Nem tudom, mi a károsabb, folyton nyelni a mérget vagy vállalni a malária kockázatát.

Szombaton már a „baldachinos” ágyban alszom….végig az éjszakát! A vörös ördög, a fehér lelki sérült és a csacska fületlen sem zavarja majd az álmom korai játék- és /vagy reggeli igényével. Az ottani hurkatestű kis Misit csak néha megdögönyözöm, egyéb állat és állatság nem lesz a napi programomban.

A takarítás, mosás, mosogatás, főzés, vízhordás, generátor-töltés, villanyszerelés is minimálisra csökken majd, ezek többnyire a házvezetőre maradnak, itt meg most elvileg van házvezetőnő, de most pl. 5 napig nem láttuk. Megküzdöttünk minden problémával, de ma jó volt újra körünkben üdvözölni.

Az egész hétvégét oktató poszterek gyártásával töltöttük. És leginkább a délutánjaink is arról szólnak, hogy felkészülünk a másnapra. Ötletünk van bőven, eszköz viszont szinte semmi. Áldom az Office Depot, hogy összegyűjtöttek nekem némi leselejtezett filctollat, ceruzát, radírt, hegyezőt. Eddig gyakorlatilag abból éltem. Szeretnék a rajzokról áttérni egyéb alkotásra, de sajnos se olló, se ragasztó, se festék….illetve 4 olló van, de mit kezdjek 30 percben 26 gyerekkel ennyi eszközzel? Nekiláttam a használható hulladékok gyűjtéséhez, de azokhoz is kellenek az említett pluszok.

Rajzolni eddig A4-eseket használtam, kiderült, hogy az itt ultradrága, hiába tépem félbe és használom mindkét oldalát, nagyon sokba kerül. Úgyhogy füzet, na de abba meg filccel?

Elvileg a szülőknek kellene megvenniük az eszközöket és az autójukat elnézve nem is lehet nekik olyan megerőltető egy olló, ragasztó, radír megvétele….de valahogy mégsem jutunk előre. Azt várjuk, hogy Helga visszatérjen és döntsön fontos gazdasági kérdésekben…meg aztán hoz pár apróságot, amit otthonról kértünk ( leselejtezett teniszlabda, poszterragasztó, gyurmakészítéshez borkősav és ételfesték) Kértem megint írószerboltokat, hogy adják nekünk, amit esetleg nem tudnak eladni, mert törött, hiányos….de sajna nem is válaszoltak.

Azzal nyugtatom magam, hogy sebaj, a feladat úgyis az, hogy fenntartható fejlődést produkáljunk, de ha mindent mi szerzünk meg, akkor abból aligha lesz sustainable development.

 A tanárokon sem látom egyelőre, hogy igazán tanulnának tőlünk. Nagyon örülnek neki, hogy mi készítünk posztereket, de ők nem látnak munkához, nem követik a példát. Ma már annak is örültem, hogy egy futtában készült malom-táblát megmutattam, hogyan kell játszani, megkértem őket, hogy segítsenek ilyeneket gyártani többet és tanítsák a gyerekeket. Az ígéretet megkaptam…meglátjuk.

A gumizás nagyon bejött, ma már szünetekben mindig ugrálnak 4-5 gumin. Az ugrókötél a másik nagy kedvenc, de abból sajna alig van. Viszont ma kaptak a gyerekek egy jókora csúszdát. Na ott van ám tumultus! Az első szünetben a bent unatkozó tanárokat ébresztgettem, nem érne-e rá valaki, hogy felügyelje az egy-egy csúszásért folyó ökölharcokat. Eközben igyekeztem kiadni a raktáron lévő összes labdát ( 2 ép, két lyukas – 200 gyereknek), hogy annyival is kevesebben tömörüljenek az új csoda körül. 3 perc múlva visszatért a labda, az igazgatóhelyettes visszaküldte, hogy nem lehet focizni az udvaron, mert betörik az ablakot. Akkor minek van labdánk? Lehet, hogy akkor a többi unatkozó tanárt is hadra lehetne fogni és kiengedni egy csoportot kapun kívül a közeli telekre?…talán legközelebb.

 Nem akarunk konfrontálódni tanárokkal, meghagyjuk az igazgatóknak a nemes feladatot, hogy életet leheljenek a pedagógusokba, de a tesi-napon, nem bírtam visszafogni magam. Miközben mi Rékával fejenként 50-80  gyereket próbálunk lefoglalni, eszköz- és helyszűkével dacolva, ők felállítanak egy tollaspályát és meccseznek. Csak arra kértem meg őket, hogy a szórakozást hagyjuk tanítás utánra, koncentráljunk a gyerekekre, ha már az a munkánk és legfőképp ne vegyünk el tőlük eszközöket, helyet. Egy következő hasonló szituációra tervezem, hogy megkérem, álljanak be segíteni nekünk, ha már annyira ráérnek.

Emellett az is felmerült bennem, hogy szerveznünk kell gyorsan egy csapatépítőt, mert nem csak mi nem ismerjük igazán a tanárok többségét, de ők sem egymást. Szerintem alapjaiban változtatná meg a munkamorált is.

Réka már nagyon dühös a lusta, nemtörődöm kollégákra, én meg azt gondolom, ráérek még dühöngeni. Más módszerekkel, más morállal megy itt az oktatás, előbb mutatnunk kell minél többet a másból és időt adni, hogy ráérezzenek. Ha ez 5 hónap alatt sem változik, akkor majd szomorú és dühös leszek, most viszont még nekem elég az érdeklődésük és a gyenge próbálkozásaik.

A hét első és utolsó tanítási napját himnusszal kezdjük, aztán itt hangzanak el az egész iskolát érintő bejelentések, információk. A szokásos menetelés, tisztelgés és hamis éneklés után ezúttal egy új tanár rukkolt elő akciójával. Előállította kiskamasz szónokait. Jöttek sorra a fiúk és lányok és – többnyire szégyellősen az orruk alatt mormolva vagy mint egy bemagolt verset- , megosztották velünk, ki a jobb, az anya vagy az apa. A fiúk persze az apát, a lányok az anyát istenítették. Ekkor Rékának és nekem már szakadt a cérna. Mindennap a peace projektünkről áradozunk, és most arról beszélünk, ki a jobb? Nem azt kellene inkább megértetnünk a gyerekkel, hogy mindkét szülő szerepe ugyanolyan fontos és mindkettőre szükségük van, együtt alkotják a családot.

Nem volt idő megemészteni a hallottakat, Kiállítottak egy fiút a többiek elé és egy - egyébként zömében európai gondolkodású tanárnő – megmutatta a gyerek jókora monokliját, amelyet a délutáni iszlám iskolájában kapott. Azt akarjátok, hogy mi is így bánjunk veletek? Akkor viselkedjetek rendesen! – summázta. Egyszerűen nem értik, hogy nem fenyegetéssel kellene elérni, hogy a gyerek viselkedjen.

Ezt sem tudtuk kibeszélni sem Rékával, sem a tanárnővel, rohantunk órára, ami péntekenként egyébként is csak 30 perc és ez a reggeli parádé mindig elvesz még 10 percet és 10 percbe telik, amíg két osztályt kijuttatok normál sorban az udvarra. Ott aztán jönnek a nehézségek: a gyerekek többsége ugyan melegítőben, de papucsban, szandiban, rendszerint két számmal nagyobban, eszközök és hely minimálisak…Sebaj úgysem volt idő megint semmire, csak kifutni a közeli – göröngyös – telekre. Aztán futás a következő órára, számtec. kicsiknek.

Az egyik kisfiú folyamatosan beszélgetett, röhögött, gondoltam igényli a figyelmem. Kérdezgettem tőle az anyagot. Semmit nem tud persze. A háttérben asszisztáló tanárnő közli, hogy ez a legostobább gyerek az osztályban, majd rögtön kiadja a büntető vezényszót és az egész osztály ujjal mutogatva kántálja, hogy szégyeld magad, szégyeld magad. Levert a víz. Nesze neked peace projekt, elfogadás. Nem vitázhatok a tanárnővel a kicsik előtt, más módszer kell. Kérdeztem a kisfiút, mi akarsz lenni? Naná, hogy doktor. Ez a válasz kellett nekem. Akkor tudod, hogy ahhoz nagyon okosnak kell lenned? – folytatom. Bólogat. Akkor megcsináljuk együtt, év végére az egyik legokosabb leszel. Deal? Belecsapott a kezembe. Előre ültettem, újra magyaráztam neki mindent, visszakérdeztem. Persze így sem volt minden válasz helyes, de nem is azt ígértem, hogy ÓRA végére lesz okos. Később rajzórán is előre ültettem, megmutattam, mit, hogyan. Ügyes volt, megdicsértem, megmutattam mindenkinek, milyen nagyszerű a munkája. Semmi baj nem volt vele egész órán.  Én sem hittem igazán, hogy működhet, de működik, sikerélmény kell neki.

Hasonló problémával találkoztam egy másik, elsős osztályban. Dolgozatírás volt, kiosztottam az általam annyira előkészített lapokat, hogy a gyerekeknek gyakorlatilag csak másolniuk kelljen a tábláról és aztán válaszként pipálni vagy x-szel jelezni a nem választ.

Kezdenénk a munkát és azt látom, hogy 3 gyerek előtt nincs lap. A tanárnő elvette tőlük, hogy úgysem tudnak írni. Helló, helló! Pontosan ezzel számolva nem diktáltam nekik a különböző tárgyakat, amiről meg kellett állapítaniuk, elektromos gép vagy sem, hanem táblára írtam, hogy másolják. Azonnal visszaosztottam a papírokat, hogy ne aggódjon a tanárnő, megoldjuk. Tudott írni a kisfiú csak jóval lassabban, mint a többiek, de a kérdésekkel segítve tudott is minden választ. És még az esélyt sem akarták neki megadni.

Van két fogyatékos kisfiúm is, az egyik Down-kóros, nagyon kedves, mosolygós, bűbáj. Dolgozatnál folyamatosan körmölt. Krikszkrakszokat, de szép sorban, nagyon lelkesen. A tanárnő ott is legyintett, hagyjam, problémája van. Megsimogattam, hogy ügyes, rajzórán ugyanúgy kapja a feladatokat, eszközöket, mint mások. Fülig ér szája, ha belépek a terembe.

Naná, soha nem veszik emberszámba, pedig nem olyan súlyosan sérült, hogy ne lehetne vele kommunikálni, fejleszteni. Otthon valószínűleg foglalkoznak vele, különben nem költenének ennyi pénzt neki magániskolára. A normál osztályban persze nem tudja tartani az iramot, de ha nem zárjuk ki mindenből, legyintve, hogy úgysem tudja, élvezhetőbbé válik neki is az iskola és biztosan fejlődik. A bátyja is hozzám jár, sajnos ő sem tud sem írni, sem rajzolni, de ő is igyekszik, pedig az ő tanára is levegőnek nézi.

A peace projektet működtető iskolánkban szemet szúrt a büntetési módszer is, és most nem az állandó fej- és hátba-veréseket akarom ecsetelni ( azt még fogom bizonyosan sokat), hanem a nyakba akasztós szégyentáblákat. Az első ilyen, ami velem szembejött: "Nem beszélek többet az anyanyelvemen!" Értem én, hogy az iskolában a hivatalos nyelv az angol, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy szégyenként kezeltetjük vele, ha vállalja, akinek született. Milyen identitástudata lesz így?

Ugyanakkor a "Verekedtem" táblát csak egy gyereken láttam eddig, pedig olyat percenként lehetne minden harmadikra aggatni. Általában a verekedőket raportra kell küldeni a tanáriba, ott elbeszélgetnek velük, amit sajnos nem látok igazán hatékonynak, de még mindig a jobb módszerek közé sorolom. Egyik órám végén úgy egymásnak esett két kisfiú, hogy szétválasztásuknál még én is kaptam egyet. A lefogott gyerek olyan stresszes állapotban volt, hogy nem akartam rapportra vinni. Az egész teste remegett, izmai megfeszültek, légzése szapora volt, a derekát fogtam és ott is éreztem a heves szívverését. Ijesztő volt. Jobbnak láttam, érintéssel, szavakkal nyugtatni, mint kitenni annak, hogy leszidják, tovább növelve ezzel a benne lévő feszültséget. Lehiggadt, bocsánatot kértek egymástól a verekedők, én is megnyugodtam. Két óra múlva szünetben megint szét kellett választanom két harcost, ugyanaz a szituáció. Pitiáner viták miatt olyan állapotba kerülnek, mintha felnőtt harcosok életre-halálra küzdenének. Erre most az a taktikám, kérem, gondolkodjon, milyen érzés ez most neki, mennyire rosszul érzi magát ilyen feszülten, és nézzük meg, mi volt a probléma, megérte ilyen rossz állapotba kerülni egy semmiségért, hogyan tudjuk ezt nyugodtan kezelni?

200 gyereknél ez aligha megy egyenként, azon vagyok, hogy a decemberre tervezett tolerancia napokra legyen egy kidolgozott tervünk, hogyan győzhetők meg a gyerekek, ez az állandó harc senkinek nem jó és hogyan lehet konfliktust kezelni békésen.

Abban biztos vagyok, hogy a gyerekek már érzik a különbséget köztem és a helyi tanárok között. Azt hiszem, helyi tanár soha nem ért még gyengéden, biztatóan hozzájuk, csak fenyítően. Pedig igény van rá, bizton állíthatom.

A legutóbbi „meseórán” megint kétszer annyian voltunk a teremben, mint ahány fős, a fal mellé ültem és azonnal mindenki mellém akart kuporodni. Persze csak 10-15-nek sikerült, de ők, úgy bújtak, mintha az anyjuk lennék. Azt gondolnám, 9-10 éves fiúknak ez már ciki. Ők nem így gondolták, a lábamon feküdve szendergett az egyik, a kezemet szorongatta a másik.

Folyt a hátamon a víz, izzadtak ők is, de ez sem őket, sem engem nem zavart. Én ugyanúgy élveztem a közelségüket, mint ők az enyémet.

Félek, tőlük is nehéz lesz a búcsú.

Három napja nem szeretem az állatokat. Legfőképpen a szúnyogokat! Pedig ők engem nagyon. De nincs barátság, nincs kegyelem! Tönkreteszik az éjszakáimat! Mint Mozambikban, most is arra ébredek éjjelente, hogy ég a kezem, lábam és még mindig nem elég nekik. Ilyenkor pislákoló fejlámpával indul a viszontvadászat félálomban. Mozdulatlanul állok sprayfegyverrel a kezemben és várom, hogy lőtávolságba kerüljenek, majd a rovartirtó engem is elkábít és újra álomba szenderülök. Ekkor jön a focista lábú, vörös oroszlán, az elpusztíthatatlan. Az ablakon át érkezik és nagy boldogságában, hogy bejutott az ágyamba, érdes kis nyelvével lehánt két réteg bőrt egyébként is megviselt kézfejemről. Megvonom tőle a finom falatokat, ekkor a lábfejemre startol.

Másnap éjszaka megint a szúnyog-harccal nyitok, de egy óra múlva kinti zajokra riadok. Először egy szétrágott fokhagymafejbe botlok. Az elkövető nem lehetett elégedett a zsákmányával, ezért bosszúból kivégzett egy krumplit is, miszlikbe aprította. Buksi, a fületlen eb volt a tettes. Cifra szidalmak közepette kitessékelem, annak reményében, hogy állattalanítottam a lakást. Reggel kiderült, az anorexiás, folyton panaszkodó, depressziós macskánk bent töltötte az éjszakát és a sporttáskámat találta a legalkalmasabb toalettnek. Nem először. Immáron másodszor pisilte tele a belső zsebet.

Mindezek ellenére mindennap etetjük, simogatjuk a hálátlanokat. Vagy kötélből vannak az idegeink vagy nincs eszünk.

Iskolából hazafelé hullafáradtan bámultunk ki a kocsiból. Épp némán konstatáltuk, hogy való igaz, amit két napja mondtak, mostantól márciusig porfelhő borítja kisvárosunkat. Az eddig zöldben pompázó hegyek körülöttünk szürke ködbe bújtak. A csendet egyik utasunk törte meg: Így büntetnek a katonák – mondta, de mi nem értettük. Nem láttátok? Akkor visszamegyünk, ezt látnotok kell. Egy körforgalomhoz értünk, ahol könnyedén válthattunk volna irányt, a mi sofőrünk azonban – rendes afrikai logika szerint – nem választotta ezt a könnyebb utat, inkább kihajtott a körforgalomból és ott fordult vissza, 3 percig állva az út szélén, amíg a hosszú kocsisor engedte ezt a manővert.

A katonák egy teherautó körül álltak. Az áldozat lábai a platóra voltak erősítve, testét kézzel a földön fekvőtámasz-szerű helyzetben tartotta. Társa guggolt hátrakötött kézzel. - Órákig tartják őket ebben a pózban…vagy rosszabban. Elég, ha csak rosszul nézel a katonákra – jött a magyarázat. Nagy hatalom az övéké. Velem is megtörtént, hogy valaki kinézett magának és mert nemet mondtam, a barátomat fenyegették – mesélte utasunk.

Nem folyt vér, mégis döbbentek voltunk. Nem magunk miatt, mert állandó helyi kísérettel, biztonságban érzem magam, de nem tudom, hogyan védekezhetnek ez ellen pl. a nigériai nők meg egyáltalán ártatlan férfiak is. Határozottnak kell lenni és nem megalázkodni – kaptuk a tanácsot, amivel persze nem tudok mit kezdeni, hiszen, valószínűleg épp ez az amivel a leginkább fel lehet őket bőszíteni.

Hm, lehet, hogy a gyerekek is ezért akarnak katonák lenni, ezért a hatalomért.

Két napja terveztük Rékával, hogy veszünk két bort egy kis lazításnak. Ez nem kis logisztikát igényel, sofőr kell, aki épp ráér, tudja, hol lehet bort venni és nem kürtöli világgá, milyen rosszéletűek vagyunk.

Szakadó esőben értünk ki a piacra, bokáig érő, mocskos vizen átgázolva sikerült hozzájutni a vágyott italunkhoz. Otthon aztán, egy lépéssel az asztal előtt a műanyag zacskó kiszakadt és mindkét üveg tartalma végighömpölygött az előszobában, az értékes nedű felét nyomban magába is szívta a szőnyeg. Nem hiába mondjuk mindig, minek az afrikaiaknak szőnyeg???!

Egy percre voltunk a hőn áhított pihenéstől, boros pohárral a kezünkben és most itt van előttünk egy óra takarítás. Allah büntet :(

Lefejeztek egy embert éjjel kb 250 ezer forintért. Összevagdosták az arcát és kivették a szemeit – nyitotta a napot az egyik tanárnő reggel. Eleinte nem is figyeltem rá, azt hittem, valami filmet mesél, aztán körbeadta a telefonját. Még akkor sem kaptam fel a fejem, mert senki nem kapott sokkot, megnézték, mint egy családi fotót, majd továbbadták. Hozzám került és mielőtt a részletekben elmerülhettem volna, már dobtam is vissza. A rémülettől azt sem kérdeztem meg, honnan van fotó erről a szörnyűségről? Csatolják tán a hírekhez?

Elsőre úgy értettem, hogy a városban történt, de kiderült, hogy a mi régiónkban, de egy másik településen.

Aztán megnyugtattak, hogy itt egy ideje nem kell félni, mert valami katonai fejes rendet tett és folyamatos az ellenőrzés éjjelente.

Délután jött a doki és miután elmeséltük a beszorult ajtó kalandunkat, azonnal munkához látott, hogy megszerelje a szétbarmolt zárat, mondván: a szobaajtó nem maradhat nyitva éjszakára. Na mer' már mé' ne maradhatna? Mindkét bejárati ajtó bereteszelve, a kapu zárva és szögesdrótos falak vannak az udvar körül. Morogtam, hogy micsoda hülyeség és még mindig ezt gondolom, hogy beszerezhetne magának valami „antiparát” és legalább mielőtt hozzánk jön, bevehetne egy adagot, de azért csak elérte, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban lefekvés előtt.

Volt még egy furcsa figyelmeztetésünk. A minap egy kisfiúnak megsérült a lába és be akartuk kötni. Ránk szólt egy tanár, végeztünk-e AIDS-tesztet? Mondtuk dehogy, mondta: „akkor csipesz! Nem nyúlkálunk vérben puszta kézzel, a szülők nem jelzik, ha a gyerek HIV-fertőzött!” Hm, ezzel valóban nem számoltunk! De elgondolkodtató az is, mit tudnak a HIV terjedéséről itt, ha attól óvnak, hogy a kezemhez ér az esetlegesen fertőzött vér. Ahhoz nyitott sebnek kéne lenni rajtam is…Mindegy! Persze kockázat, de elenyésző. Na de ennél rosszabb, hogy az általános iskolában van tananyag az AIDS-ről, hát aszerint sokféleképpen terjed a HIV, csak a szexuális útiról nem esik szó. Nem eshet. A szex tabu. Felháborító! 

Réka szeretne AIDS-et oktatni ( ő HIV-projektben dolgozott Mozambikban), de nem látok sok esélyt, hogy végig tudja vinni az elképzeléseit. Ezt nem fogjuk megváltoztatni fél év alatt.

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy a nőgyógyász szerint – a nők hosszú lepelbe bújtatása ellenére - itt senki nem szűz házasság előtt. Különös álszent világ ez.

Még egy érdekes infó a dokitól: az itteni fogamzásgátlás az anál-szexet jelenti. Ez is hihetetlen nekem. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy Münchausennel hozott össze minket a sors vagy tényleg ennyire különös kultúrába csöppentünk?

Ja, és láttam karba ültetett fogamzásgátlót. Na az is újdonság nekem, hogy ilyen létezik.

Azt hiszem, nem ez a leglélekemelőbb bejegyzésem Nigériából. Rémsztorim lenne még, de most egy darabig jegelem azokat. Zárásként bevallom: a fejemet én sem érzem biztonságban a helyén. A plafonba épített ventilátorokban látom a rám leselkedő veszélyt, nem bízom a nyekergő tekergőkben. Hiába, kikerülhetetlenek, ott vannak mindenütt, mintegy Nigéria jelképeként. A gyerekrajzokon eleinte csodálkoztam, miért lóg minden házban furcsa, fordított T betű – csillár.  

Még meg sem szoktuk nigériai otthonunkat, új ház új kihívásai vártak ránk. Amíg Helga Budapestre utazott egyik lánya családjával, mi átcuccoltunk a lányához, ahol 3 állat követeli a törődést.

Az utazás előtti előkészületekben sem feledkeztek meg gondoskodni rólunk pótanyuciék ( Anyucinak hívják Helgát a lányai, miközben angolul beszélnek vele), minden ismerőst ránk állítottak, hogy segítsenek nekünk, ha kell. Megkaptuk a házvezetőnőt és a sofőrt is. Mégsem indult gördülékenyen az új helyünkön. Először is az ivóvíz fogyott el, a fürdéshez való is vészesen apadt, csakúgy, mint a generátorban a benzin. Az állatok etetéséhez sem találtunk alapanyagot és persze ehhez párosult a szokásosnál is hosszabb áramszünet.

 Ugye nem említettem, hogy az iskolában a péntek a testnevelés-nap, akkor van minden osztálynak sport, olyankor melegítőben jönnek, más napokon nem lenne hol átöltözniük.

Egy ilyen, tűző napon ugrálós, egyszerre 3 osztályt koordináló nap után futtában begyűjtöttem a szükséges ruháim az átköltözéshez, majd azt reméltem, otthon csak összerogyok és kábultan várom a nap végét. Nem így lett, amint kiderült, hogy víz kell, segítségül hívtuk a Doktort ( egyiptomi nőgyógyász, a család barátja, 15 éve él itt) . Ő azonnal értünk jött, hogy elvigyen magához megetetni és segített vizet beszerezni.

Kismotorok százai ( vagy inkább ezrei?) között vakmerően szlalomozva, zsúfolt, piszkos piac és végtelenül szegény emberek mellett elhaladva jutottunk egy eldugott raktárhoz, ahol a vizet zacskózzák, árulják. A doki esküszik rá, hogy ez biztonságos víz, a környezet nem győzött meg, de én úgyis csak forralva, teának iszom.

Hosszan autóztunk tovább a színes forgatagban, luxus és rozoga autók, motor-taxik, talicskát toló emberek között. Most tűnt fel, hogy míg Mozambikban nem voltak kerítések, itt szögesdróttal magasított óriásfalak takarják a házakat. Megérkeztünk! Mondta – a doktor, miután jó ideje nem láttunk házakat körülöttünk. Ez az első biztonsági kapu - közölte. Áthajtottunk a bástyafalakat megszakító sorompón. Azt hittem, 200 méter múlva egy kis sorompó, esetleg egy kis bódé és kiszállhatunk. A második kapu egy kilométere volt, ugyanolyan, mint az első. Azt mondta a doki, van még egy. Felröhögtem. Na ne már! A NATO-központot nem védik így. Minek 3 biztonsági kapu és azok között egy kilométeres távolság. Azt mondta, hogy mert a nigériak megállításához ennyi kell. Azt hittem viccel. Komolyan mondta. Szerinte a külföldieket kirabolják, megölik. Ezért élnek így elzárva mérnökök, orvosok, civil szervezetek dolgozói. Azt mondja, őt is támadták már meg. Én még mindig azt gondolom, nagyon erős túlzás ez a biztonsági készültség. És kicsit visszataszító is azoknak a külföldieknek az ilyen elzárkózása, akik a nigériakon gazdagodnak meg.

A hely egyébként olyan, mint egy kihalt üdülő. Az apartmanok egyszerűek, de nagyon nagyok. Víz és áram problémájuk nincs az ottaniaknak, legfeljebb a magány emésztheti őket.

Felmerült, hogy lakhatnánk ott mi is. Egyfelől jó volt a gondolattal eljátszani, hogy egy önálló házikó, fákkal, madarakkal körbevéve, óriás terep, ahol futni is lehetne…de a világ végén van és mivel nekünk kocsink nincs, mindig másra lennénk utalva. Persze így sem mozdulhatunk sofőr nélkül, de legalább 5 percre vagyunk a sulitól, nem egy órára mindentől.

Hogy miért nem járunk mi tömegközlekedéssel? Mert nincs! Igazán hosszú utakra van elvétve egy-két busz, de egyik városból a másikba, kizárólag taxival lehet menni, ez lehet autó vagy kismotor is. Utóbbit még vezethetnék is tán nem sok pénzért, de az itteni közlekedési morál mellett, biztosítás nélkül ez nem lenne okos dolog.

 Hazatérve a fületlen, kajla kutya, Buksi, a halálból visszatért vörös ördög és az annorexiás, depressziós macska borzolta az idegeinket. Ezek is úgy gyepálják egymást, mint a gyerekek az iskolában. Buksi, egy németjuhász keverék kamaszkutya, füle helyén két kis pamaccsal. Előző idióta gazdáik ( ebkereskedők) tőből levágták a fülét, mondván attól vad lesz. Minden lett az a bárgyú állat, csak vad nem.  Olyan szeretetéhsége van, hogy folyton az ölünkbe akar ülni, harapdál. Úgy döntöttünk, játszani fogunk vele kint. Az eldobott fadarabot nemhogy visszahozná, lapos kúszásban menekül. Úgy tűnik, régen ez nem játékszer volt. Sajnos a labdát sem érzékeli, mint játékot. A legizgalmasabb időtöltés számára, az általam csak oroszlánnak becézett vörös, focista lábú cicát kihozni a sodrából. Oroszlán pedig osztja a pofonokat! Róla azt kell tudni, hogy elütötték, az orvos is lemondott róla, félholt volt, azt hitték egészen az, kidobták a szemétre. Egy hét múlva besántikált a házba, immár kicsit ólábbal – a család legnagyobb döbbenetére. Azóta is kiskirályt játszik.

A harmadik állat nemrég vemhes volt, de egyszer csak pocak és kicsik nélkül tért haza depressziósan. Nem evett, a két tűzről pattant meg még terrorizálta is. Egy gyerekbicikli alatt megbújva töltötte napjait eddig. Állítólag régen is beszélt, de amióta itt vagyok igencsak megeredt a nyelve. Amint a közelébe megyünk nyávog. Ettől Réka a falra mászik, ő egyébként is kutya-fan. Én meg a Buksi ugrálásától kapok agyvérzést Ígyhát felváltva stresszelnek minket az állatok, hol az idiótaságaikkal, hol a szüntelen harcaikkal.

Eljött az este, beizzítottuk a fülsüketítő generátort és élveztük a ventilátor és fény adta luxust. Mígnem egy hörgéssel tudtunkra nem adta a gép, hogy felfalta az összes benzint. Mosakodni, aludni indultam. Csakhogy a szobát és fürdőt lezáró ajtó – ami minden ruhámat és az ágyamat rejtette, beszorult. Vakon rángattuk, de hiába. Koszosan, állatszőrösen kértem Rékát engedjen az ágyába éjszakára, aztán másnap meglátjuk. A 3 biztonsági kapus utazásunk után ő azonban látni vélte támadóinkat az ajtó mögött megbújni, így jobbnak látta, ha egy késsel is megosztjuk az ágyunk, és a kockázat teljes kizárására még a mozdíthatatlan fotelt is az ajtó elé toltuk.

Egy óra múlva matattak az ablakon. Oroszlán volt. Mindkét macska kiválóan kezeli a tolóablakot és bárhol bejönnek a lakásba. Ebbe a szobába korábban soha nem akart éjjel benézni, de most hajthatatlan volt, 4-szer dobtuk ki, de ő újra és újra tudtunkra adta, velünk kívánja tölteni az éjszakát.

Ma viszont külön ágyban a depressziós maccsal alszom, ő már egy órája ezt teszi, miközben én hason fekve gépelek, ő a lábam között összegömbölyödve horkol. Tegnap kiborított vele, hogy folyton szaglászott és csípkedett, kicsiket harapott, a kezem és a lábam is. Ma valahogy nem szeretget így. Talán a szúnyogriasztóm segített. Kár, hogy az meg csak a macskát tartja vissza. 

Körülbelül 150 gyereknek tanítok számítástechnikát, rajzot és testnevelést. Ez két első, két második és 3 harmadik osztályt jelent. Réka a 4-5-6 és gimi elsőt viszi. Noha arra számítottunk, hogy az első héten csak nézelődünk, a harmadik napon már be voltunk osztva órákra, eleinte napi 7-8 óránk volt és az órarend szerint egy időben egyszerre 3 órát is tartottunk 3 különböző tárgyból. Három nap alatt aztán sikerült úgy alakítani, hogy csak tesiből vigyünk egyszerre több osztályt is, a tesinek van egy elméleti része is, azt átvették az osztályfőnökök, így végre már csak 5-6 óránk van naponta. Ez is őrjítő, mert itt nincs minden óra között szünet, csak 3 óránként. Egy óra csak 30-35 perc és az első 10 perc általában azzal megy el, hogy én átcuccolok egyik teremből a másikba, fegyelmezünk és CERUZÁT HEGYEZÜNK! Pénteken ettől kihullott a hajam: dolgozatírás volt és 15 percig nem bírtam leültetni mind a 25 gyerekem, mert mindig jött valaki, hogy nincs hegye a ceruzájának. A legtöbben önállóan faragnak BOROTVA PENGÉVEL. Hát ez engem a sírba visz! Nem szeretem 6 éves gyerek kezében a pengét. Ráadásul nem is lehet vele rendesen hegyezni. Naná, hogy nem tudnak rendesen írni szétrágott „éppenhegyű” íróeszközzel. Tollat viszont még nem használhatnak, mert azt nem lehet javítani. Na ez a másik stresszteszt, amikor a 25 gyerek 3  radírt használ és persze mindenki radírozza minden második betűjét.

Borzasztóan írnak. A teszt javítása megdolgoztatta a fantáziám, vajon mit akartak írni. Egész mondatok nem is nagyon mennek még harmadikban sem, inkább csak szavak, azok is elsősorban hangzás szerint. Pl. a papír náluk papa – ők valahogy így ejtik. És hogy még nagyobb kaland legyen a javítás, mindent egybe írnak, vessző, tagolás nélkül és noha csak 3 kérdést tettem fel, sokaknál 6-os sorszám alatt is volt valami válasz.

Régen nagyon mosolyogtam, amikor egy tanteremből ( Mozambikban vagy itt) azt hallottam, hogy gyerekek üvöltenek valamit közösen. Amikor először láttam ezt most bentről, megrémültem. Ez a magolás. Semmit nem értenek a kicsik, csak ismétlik húszszor az aznapi 5-8 mondatot. Nekik és nekem is nehéz a váltás. Mi nem olvasunk fel egyszerre semmit, próbálom logikailag felépíteni nekik az anyagot. Pl. az elektronikai eszközöket nem engedem magolni, támpontokat adok nekik, mi alapján dönthetik el a választ: tudják-e használni az adott gépet, tárgyat, ha nincs világítás/áram, van-e benne elem/ akkumulátor, van-e kábele….A tankönyvben persze ott az automata mosógép, amit soha nem láttak. És a számítógép alapelemei között pedig az áramstabilizátor meg a minigenerátor, amit meg én nem láttam soha. :)

Ó, az első tanítási napunk: szerettem volna bemutatkozós játékkal kezdeni minden osztályban, de féltem, hogy az nekem sok lenne, képtelen lennék két nevet is megjegyezni, sőt elsőre a megértés is kihívás volt. Különösen, hogy a gyerekek még a bemutatkozásnál is úgy suttognak, mintha a legféltettebb titkukat osztanák meg veled. Elsőre csak azt kértem tőlük, ne terheljék az agyam hosszú családnevekkel….Már ez is bajos volt, ahogy tanítják nekik, hát nekem is mondták összes felmenőjük nevét, ebből kellett volna kiválasztanom a megjegyzendőt. Azt hiszem a Mohameden és a Fatimán túl nem jutottam.

(Ha tud valaki segítsen abban, hogyan lehet rábírni a gyerekeket, beszéljenek hangosabban. Főleg a lányok hangtalanok, otthon ezt tanítják)

Be akartam én is mutatkozni, de aztán ezt inkább letudtam azzal, hogy Magyarországról jöttem, úgy éreztem, azok az infók, amik nekem fontosak: mit szeretek, mi mindent csináltam már életemben, nekik nem érték. Fontosabb nekik hogy lehet, hogy nincs családom, mi a vallásom? Meg aztán elsőre egymás megértése is nagy feladatnak tűnt, az én angolom és az övéké is csiszolható még jócskán.

A vallás-kérdést egyébként nem úsztam meg. Egy másodikos kislány támadt le: te muzulmán vagy keresztény? A gyors szabadulás érdekében kereszténynek vallottam magam. 

Az iskolában iszlám és keresztény ismereteket is tanítanak, kinek mit, mindkét csoportnak megvan a maga ima-helye is. Ez nagyon szimpatikus nekem, mert egy olyan országról van szó, ahol a két vallás hívőinek harcaiban sokan haltak meg. A város egyik részén én is láttam a kiégett házak sorait. Egy muzulmán férfivel utaztunk ott épp át és az iszlámról beszélgettünk. Azt ecsetelte, hogy Allah mindenre képes és tökéleteset alkotott. Nem tudtam titkolni előtte, szerintem a tökéletestől nagyon messze van, hogy emberek ölik egymást a teremtőről vitázva.   

 De vissza kicsit a suliba. Van egy tolerancia-projekt, abban is tőlünk várnak ötleteket. Mi hoztuk az európai játékainkat. A különbségeink és hasonlóságaink bemutatásánál megakadtunk. Az instrukciók szerint szem-és hajszín vagy ruha alapján válasszuk szét a diákokat. A barna hajú, barna szemű, uniformisba bújtatott gyerekeket. ?! De megoldottuk. Mint ahogy zenés tesi helyett is gumizunk, ugróiskolázunk, japán focizunk…..

Sajnos nem minden szabályt tudok tartani, egyelőre képtelen vagyok figyelni, hogy ne adjak semmit bal kézzel. És azt is csak most tudtam meg, hogy soha nem nézhetünk senki szemébe, az tiszteletlenség. Mi meg próbálkoztunk a halkszavú gyerekekkel, melléguggolva, hogy nézzen ránk, azt hittük, szégyenlősek.

Legközelebb a nigériai biztonság kérdéseivel és két hetes átmeneti szállásunk részleteivel jelentkezem, szó lesz egy halálból visszatért és egy anorexiás, depressziós macskáról meg egy fületlen kutyáról. Velük lakunk most Rékával.

A muszlim gyerekek többsége nem babázhat! Egyesek itt úgy értelmezik az iszlámot, hogy a baba embermásolat, mi földi halandók pedig hogy jövünk ahhoz, hogy „teremtsünk”? Tehát a babavarrás nem biztos, hogy akadálymentes lesz itt. Egyébként sokan az ember-formájú szobrokat és a fotókat sem tűrik meg a lakásban, hasonló okból. Helga lányai is muszlimok, fejkendősek, de sokkal nyitottabbak, rugalmasabbak, mint az említett muzulmánok. Volt, hogy egyikük barátnője látogatóban nyafogott, hogy nem tud hol imádkozni a házban, mert ahol nincs szobor vagy kép, ott meg ott a kutya.

A hangosbemondós imával nem vicceltem. Az első fél hatkor szólal meg, mint egy vészjelző, rendszerint csak egy torz kiabálást vagy valami hamis énekszerű kántálást hallani. Noha egy házzal arrébb van a hangosbemondó, pár nap alatt immunis lettem rá.

Hamarabb felébredek a 6-kor kezdő takarítónő udvarseprésére. A szobám mellett van közvetlenül Helga óvodája, a jókora udvart söprögetik egy darabig, a vesszőseprű jellegzetes hangja lett így nekem most Afrika hangja. ( Mozambikban a hatalmas mozsarakban haldokló rizs jajveszékelése volt a főhang, kiskecske-sírással fűszerezve)   

Az ovi egyébként Helga büszkesége, amikor alapította 7 gyerek járt oda, most 200. A falakon nagyon bájos mesefigurák mosolyognak, Helga festette barátnője segítségével .

Ahogy más afrikai országokban, az óvoda tulajdonképpen itt is iskola, írni, számolni tanítják a gyerekeket, sőt számítástechnikai alapokat is kapnak. Az ottani tanmenet már teljességében Helga munkája, a könyveket is ő írta, rajzolta. Ő egyébként képzett és igen elhivatott óvónő.

Becsülöm a kitartását, mert európai nőként ebben a környezetben ilyen óvodát működtetni csöppet sem egyszerű dolog. Például azzal továbbra is gondjai vannak, hogy itt a muszlim és a keresztény szülők is úgy tartják, hogy a gyereket verni kell. A minap például azt mondta egy anyuka Helgának, hogy tán csak nem akar bűnözőt nevelni a gyerekéből?? Bizony ám, sokak szerint a gyerek verés nélkül tolvaj, rabló, gyilkos lesz. Aztán egy keresztény apuka pedig fához kötözte 4 éves kisfiát, amiért az bekakilt oviban. Ő azzal érvelt, hogy meg van írva a Bibliában.

A gyerekverés nekem is sok fejfájást okoz. Elvileg az iskolában tilos a verés – Helga utasítása szerint -, csakhogy a helyi tanárok ezt képtelenek tartani, ráadásul a szülők is csak biztatják őket. Nekem meggyőződésem, hogy a gyerekek azért ilyen agresszívek egymással, mert mindig mindenhol verik őket. Fiúk-lányok egyaránt, órán, szünetben folyton csak gyepálják egymást, egyelőre nem nagyon értik, miért mondom, hogy az óráimon a legnagyobb bűn az erőszak és az egyetlen érintés a simogatás lehet. Amikor a különböző smile arcokat rajzoltuk az elsősökkel és kérdeztem, mi teszi őket boldoggá, mitől szomorúak, sírnak, egyértelmű válasz volt, hogy ha megverik őket, attól szomorúak. És hiába magyarázom, hogy ha neked rossz a verés, akkor te se verd a másikat, automatikus reakció bennük, a rugdosás, ütlegelés. Előttem már szégyellik, de titokban még mindig próbálkoznak.

A tanárok a fejüket és a hátukat verik és néha nem is azt, aki megérdemelné, hanem akit épp elérnek. Ilyen környezetben szélmalomharcnak tűnik a küzdelmünk, de folyton keresem a megoldást, hogyan kellene ezt megállítani.

Ha bárki tudja, hogyan lehet leszoktatni a gyereket a verekedésről, azonnal tudassa velem, kérem!

Az azt hiszem segít, hogy én nagyon közel engedem magamhoz őket és igénylik is ezt a törődést, a könnyed érintést, az ölelést, simogatást, kézfogást. Egyik nap meséléshez beparancsolták őket a padokba 6-8-asával. Leültem a földre és kértem, hogy aki nem fér el, üljön ide mellém. Nem kellett kétszer mondani, alig maradtak a padban én meg alig kaptam levegőt. Igaz, volt aki a rút kiskacsa története helyett folyamatosan velem volt elfoglalva, de legalább nem azzal, hogyan tolja ki a padból a mellette ülőt.

Na az is nagy kérdés, hogyan lehet leszoktatni a gyerekeket az állandó tolakodásról, nyomakodásról. Ha tesin azt kérem, álljanak sorba, akkor egymást taposva próbál mindenki előre kerülni. A tornasorról fogalmuk sincs. A heti két himnuszhoz valahogy sikerül komolyabb vérveszteség nélkül beállniuk, de akkor is kiosztanak a tanárok pár fülest a cél érdekében, amíg a legfőbb tolakodók a fülzúgásukkal vannak elfoglalva, addig a többiek beállnak. A kartávolság felvétele is szokott segíteni, az egyik tanárnő ezt megelőzően azt szokta kérni, hogy tartsák magasra a kezüket. Na ezt fogom én is bevetni, mert – bár a tanárnő nem ezért csinálja a kicsikkel – a tolakodó eszközüktől fosztod meg őket. Na meglátjuk, használ-e majd.

És ha már tornasor. Sokkolóan hatott rám az is, hogy rengeteg zumba és aerobic videóval, zenével készültünk, de kiderült, az itt kizárt, mondván, a gyerekek iskolában nem táncikálnak, játszanak, az iskola komoly dolog.

Ez – eddigi tapasztalatom szerint – meg is látszik a felnőtt nigériaiakon is. Itt nem hallani jókedvűen, felszabadultan énekelni az embereket, itt nem látni csípőrázó férfiakat, nőket és gyerekeket úton-útfélen. Mozambikhoz hasonlítva mintha nem is Afrika lenne. A gyerekek is, ha énekelnek a himnusz után valami levonuló mozgalmi dalt, mintha kínoznák őket. 

Folyt köv. holnap

Több, mint egy hete élek Nigéria közepén, egy kisvárosban. Még nem volt szerencsém egy olyan naphoz sem, amikor lett volna áram reggeltől estig. Helga, a munka- és szállásadóm – mondhatni nigériai anyánk – nevetett a méltatlankodásomon: - „Én harminc éve élek itt, meg tudnám számolni két kezemen, hány áramteli nap volt. Amikor több, mint egy fél napig élvezhetjük szabadon elektromos eszközeinket, összetelefonálunk a barátnőkkel, hogy vajon milyen híres ember lehet a városban, akinek ezt köszönhetjük.”

Persze nem panaszkodhatunk, az itteniek berendezkedtek már erre a helyzetre, a többségnek, így Helgáéknak is van generátoruk. Az ahhoz szükséges olaj kb. 60 forint literenként. Hallom, a magyar sóhajokat, de sajnos az itteni fizetésekhez viszonyítva ez egyáltalán nem számít olcsónak.  

Az áramszünetek azért is fájdalmasak itt, mert a lakás, amiben élünk rettenetesen sötét, korán is sötétedik, és noha vannak ventillátorok, amelyek segítenének elviselni a párás meleget, áram nélkül azok is csak pihegnek. A telefon és a számítógép is megsínyli az ingadozó áramot, sokszor úgy tűnik, feltöltöttünk mindent, de ezek a feltöltések a normál működési idő töredékére elegendőek.

Nagy és viszonylag modern házban élünk, de ez azért nem hasonlítható egy európai lakáshoz, a falak, bútorok, a padló öregek, a nigériai kőművesek nem a maximalizmusukról ismerszenek meg. A fürdőszoba ajtó rendszerint ráfeszül a kád oldalára és csak Bruce Lee jól ismert technikáit bevetve lehet be-illetve kitörni. Hallom az újabb sóhajokat az Afrikát megjártaktól, hogy hiszen, ha kád van, akkor az nem is Afrika. Kérem ez a kád, csak arra szolgál, hogy beálljunk vele egy vödör vízzel és egy kis merőedénnyel álzuhanyt vegyünk.

Együtt lakunk Helgával, aki 76-ban hagyta el Magyarországot akkori szerelmével, néhai férjével. 5 lánya van, egy itthon él folyamatosan, egy tanul, csak időnként van itthon, egy a közelben lakik és minden nap benéz, egy távol él, őt még nem ismerjük és egy Budapesten lakik 4 éve. Mindannyian tüneményes, okos, végtelenül kedves lányok és ilyen az anyjuk is. Így hát igazán könnyű volt otthonra találni itt, családtagként kezelnek minket.

Kicsit elzártan élünk, reggel bemegyünk az iskolába, aztán haza a magas falakkal körbevett házba, de mégis szabadabb itt bezárva, mint kint a túlszabályozott világban.

Mi leginkább az öltözködés kötöttségét szokjuk nehezen. Hiába készültünk vállat eltakaró pólókkal, a feszes felső és a szűk vagy térdig érő nadrág sem elfogadott. Szűknek pedig nem az úgynevezett szivarnadrágot tartják itt, hanem amiben látszik a fenékforma. Na olyan nadrágot még nem találtak fel, amiben az én hátsóm széktámlának álcázná magát. A ruha sem elég ha hosszú, takarnia kell rendesen a kart, ezeket a szabályokat réteges öltözködéssel tudjuk teljesíteni. Izzadunk keményen….de ebben a párás hőségben meztelenül is izzadnánk. Megtetszett az a fekete lepel, amit bármire rávehetsz, tokától bokáig takar. Megvettem, de még nem mertem felvenni, azt mondják, rémesen meleg.

Egyik nap kimentünk a piacra. Kocsival, mint mindenhova. Térdnadrág volt rajtunk, így ki sem szállhattunk. Ja, ki az a mi? Rékával, egykori dániai önkéntes társammal vágtunk neki a nigériai kalandnak.

Helga, az egyik lánya és mi Rékával pár nap múlva alkalomhoz (piachoz) illően öltözve bejárhattuk végre a piacot. Az is egyfajta luxus, hogy a piacon sem kell már tesztelnünk az árusokat, helyi vezetéssel a megfelelő „butikokba” jutunk hamar. Ruha és cipő-beszerzésen voltunk. Áram nem volt, így egy sötét lyukban toporogtunk körülbelül egy órát, több száz cipő között szlalomozva, miközben az eladó egy még sötétebb szekrényből húzott elő újabb és újabb blúzokat, nadrágokat….nekem minden instrukció ellenére csak valami fodros, habosat vagy két számmal nagyobbat. Hát ő ilyennek látott! Mentségére legyen mondva, kendőbe takarta az egész testem.

Majd elfelejtettem. Egy csodálatos kis tacskó is az élettársunk. Szobakutya, a neve Misi, csak úgy megtévesztésnek, hogy hím tagja is van a „családnak”, igaziból ő is csaj.

 Ha már állatok. Megosztjuk otthonunk néhány csótánnyal is, amelyek legalább nem oly aprók, mint Európában, hanem egy gyerektenyérnyiek, így könnyű őket észrevenni. Már ha van fény.  És mint azt már említettem, fény többször nincs, mint van. A meglepetések elkerülése végett, sötétedéskor, hatkor a nyakamba akasztom a fejlámpám és bárhol, bármikor érhet az áramszünet.

Van egy csodálatos óriás pókunk is a tornácon, épp a szaporodással van elfoglalva, napok óta nem mozdul. Ő még nem zavar, az már kicsit aggaszt, hogy sokszorozódni fog. Bírja Helga bizalmát, így érinthetetlen, bár a lánya naponta szorgalmazza a száműzését.

Első bejegyzésem kissé kaotikus, nézzétek el nekem, mert annyi mindent szeretnék megosztani veletek és nincs idő gondolkodni, rendszerezni, mert mindjárt áramszünet….

A következő bejegyzésben végre az iskoláról az iszlám adta korlátokról is szeretnék beszámolni végre….remélem, nem kell rá sokat várnotok.

Most aludnom kell, mert fél hatkor hangszórón keresztül ébreszt majd a helyiek reggeli imája.