A hét első és utolsó tanítási napját himnusszal kezdjük, aztán itt hangzanak el az egész iskolát érintő bejelentések, információk. A szokásos menetelés, tisztelgés és hamis éneklés után ezúttal egy új tanár rukkolt elő akciójával. Előállította kiskamasz szónokait. Jöttek sorra a fiúk és lányok és – többnyire szégyellősen az orruk alatt mormolva vagy mint egy bemagolt verset- , megosztották velünk, ki a jobb, az anya vagy az apa. A fiúk persze az apát, a lányok az anyát istenítették. Ekkor Rékának és nekem már szakadt a cérna. Mindennap a peace projektünkről áradozunk, és most arról beszélünk, ki a jobb? Nem azt kellene inkább megértetnünk a gyerekkel, hogy mindkét szülő szerepe ugyanolyan fontos és mindkettőre szükségük van, együtt alkotják a családot.

Nem volt idő megemészteni a hallottakat, Kiállítottak egy fiút a többiek elé és egy - egyébként zömében európai gondolkodású tanárnő – megmutatta a gyerek jókora monokliját, amelyet a délutáni iszlám iskolájában kapott. Azt akarjátok, hogy mi is így bánjunk veletek? Akkor viselkedjetek rendesen! – summázta. Egyszerűen nem értik, hogy nem fenyegetéssel kellene elérni, hogy a gyerek viselkedjen.

Ezt sem tudtuk kibeszélni sem Rékával, sem a tanárnővel, rohantunk órára, ami péntekenként egyébként is csak 30 perc és ez a reggeli parádé mindig elvesz még 10 percet és 10 percbe telik, amíg két osztályt kijuttatok normál sorban az udvarra. Ott aztán jönnek a nehézségek: a gyerekek többsége ugyan melegítőben, de papucsban, szandiban, rendszerint két számmal nagyobban, eszközök és hely minimálisak…Sebaj úgysem volt idő megint semmire, csak kifutni a közeli – göröngyös – telekre. Aztán futás a következő órára, számtec. kicsiknek.

Az egyik kisfiú folyamatosan beszélgetett, röhögött, gondoltam igényli a figyelmem. Kérdezgettem tőle az anyagot. Semmit nem tud persze. A háttérben asszisztáló tanárnő közli, hogy ez a legostobább gyerek az osztályban, majd rögtön kiadja a büntető vezényszót és az egész osztály ujjal mutogatva kántálja, hogy szégyeld magad, szégyeld magad. Levert a víz. Nesze neked peace projekt, elfogadás. Nem vitázhatok a tanárnővel a kicsik előtt, más módszer kell. Kérdeztem a kisfiút, mi akarsz lenni? Naná, hogy doktor. Ez a válasz kellett nekem. Akkor tudod, hogy ahhoz nagyon okosnak kell lenned? – folytatom. Bólogat. Akkor megcsináljuk együtt, év végére az egyik legokosabb leszel. Deal? Belecsapott a kezembe. Előre ültettem, újra magyaráztam neki mindent, visszakérdeztem. Persze így sem volt minden válasz helyes, de nem is azt ígértem, hogy ÓRA végére lesz okos. Később rajzórán is előre ültettem, megmutattam, mit, hogyan. Ügyes volt, megdicsértem, megmutattam mindenkinek, milyen nagyszerű a munkája. Semmi baj nem volt vele egész órán.  Én sem hittem igazán, hogy működhet, de működik, sikerélmény kell neki.

Hasonló problémával találkoztam egy másik, elsős osztályban. Dolgozatírás volt, kiosztottam az általam annyira előkészített lapokat, hogy a gyerekeknek gyakorlatilag csak másolniuk kelljen a tábláról és aztán válaszként pipálni vagy x-szel jelezni a nem választ.

Kezdenénk a munkát és azt látom, hogy 3 gyerek előtt nincs lap. A tanárnő elvette tőlük, hogy úgysem tudnak írni. Helló, helló! Pontosan ezzel számolva nem diktáltam nekik a különböző tárgyakat, amiről meg kellett állapítaniuk, elektromos gép vagy sem, hanem táblára írtam, hogy másolják. Azonnal visszaosztottam a papírokat, hogy ne aggódjon a tanárnő, megoldjuk. Tudott írni a kisfiú csak jóval lassabban, mint a többiek, de a kérdésekkel segítve tudott is minden választ. És még az esélyt sem akarták neki megadni.

Van két fogyatékos kisfiúm is, az egyik Down-kóros, nagyon kedves, mosolygós, bűbáj. Dolgozatnál folyamatosan körmölt. Krikszkrakszokat, de szép sorban, nagyon lelkesen. A tanárnő ott is legyintett, hagyjam, problémája van. Megsimogattam, hogy ügyes, rajzórán ugyanúgy kapja a feladatokat, eszközöket, mint mások. Fülig ér szája, ha belépek a terembe.

Naná, soha nem veszik emberszámba, pedig nem olyan súlyosan sérült, hogy ne lehetne vele kommunikálni, fejleszteni. Otthon valószínűleg foglalkoznak vele, különben nem költenének ennyi pénzt neki magániskolára. A normál osztályban persze nem tudja tartani az iramot, de ha nem zárjuk ki mindenből, legyintve, hogy úgysem tudja, élvezhetőbbé válik neki is az iskola és biztosan fejlődik. A bátyja is hozzám jár, sajnos ő sem tud sem írni, sem rajzolni, de ő is igyekszik, pedig az ő tanára is levegőnek nézi.

A peace projektet működtető iskolánkban szemet szúrt a büntetési módszer is, és most nem az állandó fej- és hátba-veréseket akarom ecsetelni ( azt még fogom bizonyosan sokat), hanem a nyakba akasztós szégyentáblákat. Az első ilyen, ami velem szembejött: "Nem beszélek többet az anyanyelvemen!" Értem én, hogy az iskolában a hivatalos nyelv az angol, de akkor sem tartom jó ötletnek, hogy szégyenként kezeltetjük vele, ha vállalja, akinek született. Milyen identitástudata lesz így?

Ugyanakkor a "Verekedtem" táblát csak egy gyereken láttam eddig, pedig olyat percenként lehetne minden harmadikra aggatni. Általában a verekedőket raportra kell küldeni a tanáriba, ott elbeszélgetnek velük, amit sajnos nem látok igazán hatékonynak, de még mindig a jobb módszerek közé sorolom. Egyik órám végén úgy egymásnak esett két kisfiú, hogy szétválasztásuknál még én is kaptam egyet. A lefogott gyerek olyan stresszes állapotban volt, hogy nem akartam rapportra vinni. Az egész teste remegett, izmai megfeszültek, légzése szapora volt, a derekát fogtam és ott is éreztem a heves szívverését. Ijesztő volt. Jobbnak láttam, érintéssel, szavakkal nyugtatni, mint kitenni annak, hogy leszidják, tovább növelve ezzel a benne lévő feszültséget. Lehiggadt, bocsánatot kértek egymástól a verekedők, én is megnyugodtam. Két óra múlva szünetben megint szét kellett választanom két harcost, ugyanaz a szituáció. Pitiáner viták miatt olyan állapotba kerülnek, mintha felnőtt harcosok életre-halálra küzdenének. Erre most az a taktikám, kérem, gondolkodjon, milyen érzés ez most neki, mennyire rosszul érzi magát ilyen feszülten, és nézzük meg, mi volt a probléma, megérte ilyen rossz állapotba kerülni egy semmiségért, hogyan tudjuk ezt nyugodtan kezelni?

200 gyereknél ez aligha megy egyenként, azon vagyok, hogy a decemberre tervezett tolerancia napokra legyen egy kidolgozott tervünk, hogyan győzhetők meg a gyerekek, ez az állandó harc senkinek nem jó és hogyan lehet konfliktust kezelni békésen.

Abban biztos vagyok, hogy a gyerekek már érzik a különbséget köztem és a helyi tanárok között. Azt hiszem, helyi tanár soha nem ért még gyengéden, biztatóan hozzájuk, csak fenyítően. Pedig igény van rá, bizton állíthatom.

A legutóbbi „meseórán” megint kétszer annyian voltunk a teremben, mint ahány fős, a fal mellé ültem és azonnal mindenki mellém akart kuporodni. Persze csak 10-15-nek sikerült, de ők, úgy bújtak, mintha az anyjuk lennék. Azt gondolnám, 9-10 éves fiúknak ez már ciki. Ők nem így gondolták, a lábamon feküdve szendergett az egyik, a kezemet szorongatta a másik.

Folyt a hátamon a víz, izzadtak ők is, de ez sem őket, sem engem nem zavart. Én ugyanúgy élveztem a közelségüket, mint ők az enyémet.

Félek, tőlük is nehéz lesz a búcsú.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.