Még meg sem szoktuk nigériai otthonunkat, új ház új kihívásai vártak ránk. Amíg Helga Budapestre utazott egyik lánya családjával, mi átcuccoltunk a lányához, ahol 3 állat követeli a törődést.

Az utazás előtti előkészületekben sem feledkeztek meg gondoskodni rólunk pótanyuciék ( Anyucinak hívják Helgát a lányai, miközben angolul beszélnek vele), minden ismerőst ránk állítottak, hogy segítsenek nekünk, ha kell. Megkaptuk a házvezetőnőt és a sofőrt is. Mégsem indult gördülékenyen az új helyünkön. Először is az ivóvíz fogyott el, a fürdéshez való is vészesen apadt, csakúgy, mint a generátorban a benzin. Az állatok etetéséhez sem találtunk alapanyagot és persze ehhez párosult a szokásosnál is hosszabb áramszünet.

 Ugye nem említettem, hogy az iskolában a péntek a testnevelés-nap, akkor van minden osztálynak sport, olyankor melegítőben jönnek, más napokon nem lenne hol átöltözniük.

Egy ilyen, tűző napon ugrálós, egyszerre 3 osztályt koordináló nap után futtában begyűjtöttem a szükséges ruháim az átköltözéshez, majd azt reméltem, otthon csak összerogyok és kábultan várom a nap végét. Nem így lett, amint kiderült, hogy víz kell, segítségül hívtuk a Doktort ( egyiptomi nőgyógyász, a család barátja, 15 éve él itt) . Ő azonnal értünk jött, hogy elvigyen magához megetetni és segített vizet beszerezni.

Kismotorok százai ( vagy inkább ezrei?) között vakmerően szlalomozva, zsúfolt, piszkos piac és végtelenül szegény emberek mellett elhaladva jutottunk egy eldugott raktárhoz, ahol a vizet zacskózzák, árulják. A doki esküszik rá, hogy ez biztonságos víz, a környezet nem győzött meg, de én úgyis csak forralva, teának iszom.

Hosszan autóztunk tovább a színes forgatagban, luxus és rozoga autók, motor-taxik, talicskát toló emberek között. Most tűnt fel, hogy míg Mozambikban nem voltak kerítések, itt szögesdróttal magasított óriásfalak takarják a házakat. Megérkeztünk! Mondta – a doktor, miután jó ideje nem láttunk házakat körülöttünk. Ez az első biztonsági kapu - közölte. Áthajtottunk a bástyafalakat megszakító sorompón. Azt hittem, 200 méter múlva egy kis sorompó, esetleg egy kis bódé és kiszállhatunk. A második kapu egy kilométere volt, ugyanolyan, mint az első. Azt mondta a doki, van még egy. Felröhögtem. Na ne már! A NATO-központot nem védik így. Minek 3 biztonsági kapu és azok között egy kilométeres távolság. Azt mondta, hogy mert a nigériak megállításához ennyi kell. Azt hittem viccel. Komolyan mondta. Szerinte a külföldieket kirabolják, megölik. Ezért élnek így elzárva mérnökök, orvosok, civil szervezetek dolgozói. Azt mondja, őt is támadták már meg. Én még mindig azt gondolom, nagyon erős túlzás ez a biztonsági készültség. És kicsit visszataszító is azoknak a külföldieknek az ilyen elzárkózása, akik a nigériakon gazdagodnak meg.

A hely egyébként olyan, mint egy kihalt üdülő. Az apartmanok egyszerűek, de nagyon nagyok. Víz és áram problémájuk nincs az ottaniaknak, legfeljebb a magány emésztheti őket.

Felmerült, hogy lakhatnánk ott mi is. Egyfelől jó volt a gondolattal eljátszani, hogy egy önálló házikó, fákkal, madarakkal körbevéve, óriás terep, ahol futni is lehetne…de a világ végén van és mivel nekünk kocsink nincs, mindig másra lennénk utalva. Persze így sem mozdulhatunk sofőr nélkül, de legalább 5 percre vagyunk a sulitól, nem egy órára mindentől.

Hogy miért nem járunk mi tömegközlekedéssel? Mert nincs! Igazán hosszú utakra van elvétve egy-két busz, de egyik városból a másikba, kizárólag taxival lehet menni, ez lehet autó vagy kismotor is. Utóbbit még vezethetnék is tán nem sok pénzért, de az itteni közlekedési morál mellett, biztosítás nélkül ez nem lenne okos dolog.

 Hazatérve a fületlen, kajla kutya, Buksi, a halálból visszatért vörös ördög és az annorexiás, depressziós macska borzolta az idegeinket. Ezek is úgy gyepálják egymást, mint a gyerekek az iskolában. Buksi, egy németjuhász keverék kamaszkutya, füle helyén két kis pamaccsal. Előző idióta gazdáik ( ebkereskedők) tőből levágták a fülét, mondván attól vad lesz. Minden lett az a bárgyú állat, csak vad nem.  Olyan szeretetéhsége van, hogy folyton az ölünkbe akar ülni, harapdál. Úgy döntöttünk, játszani fogunk vele kint. Az eldobott fadarabot nemhogy visszahozná, lapos kúszásban menekül. Úgy tűnik, régen ez nem játékszer volt. Sajnos a labdát sem érzékeli, mint játékot. A legizgalmasabb időtöltés számára, az általam csak oroszlánnak becézett vörös, focista lábú cicát kihozni a sodrából. Oroszlán pedig osztja a pofonokat! Róla azt kell tudni, hogy elütötték, az orvos is lemondott róla, félholt volt, azt hitték egészen az, kidobták a szemétre. Egy hét múlva besántikált a házba, immár kicsit ólábbal – a család legnagyobb döbbenetére. Azóta is kiskirályt játszik.

A harmadik állat nemrég vemhes volt, de egyszer csak pocak és kicsik nélkül tért haza depressziósan. Nem evett, a két tűzről pattant meg még terrorizálta is. Egy gyerekbicikli alatt megbújva töltötte napjait eddig. Állítólag régen is beszélt, de amióta itt vagyok igencsak megeredt a nyelve. Amint a közelébe megyünk nyávog. Ettől Réka a falra mászik, ő egyébként is kutya-fan. Én meg a Buksi ugrálásától kapok agyvérzést Ígyhát felváltva stresszelnek minket az állatok, hol az idiótaságaikkal, hol a szüntelen harcaikkal.

Eljött az este, beizzítottuk a fülsüketítő generátort és élveztük a ventilátor és fény adta luxust. Mígnem egy hörgéssel tudtunkra nem adta a gép, hogy felfalta az összes benzint. Mosakodni, aludni indultam. Csakhogy a szobát és fürdőt lezáró ajtó – ami minden ruhámat és az ágyamat rejtette, beszorult. Vakon rángattuk, de hiába. Koszosan, állatszőrösen kértem Rékát engedjen az ágyába éjszakára, aztán másnap meglátjuk. A 3 biztonsági kapus utazásunk után ő azonban látni vélte támadóinkat az ajtó mögött megbújni, így jobbnak látta, ha egy késsel is megosztjuk az ágyunk, és a kockázat teljes kizárására még a mozdíthatatlan fotelt is az ajtó elé toltuk.

Egy óra múlva matattak az ablakon. Oroszlán volt. Mindkét macska kiválóan kezeli a tolóablakot és bárhol bejönnek a lakásba. Ebbe a szobába korábban soha nem akart éjjel benézni, de most hajthatatlan volt, 4-szer dobtuk ki, de ő újra és újra tudtunkra adta, velünk kívánja tölteni az éjszakát.

Ma viszont külön ágyban a depressziós maccsal alszom, ő már egy órája ezt teszi, miközben én hason fekve gépelek, ő a lábam között összegömbölyödve horkol. Tegnap kiborított vele, hogy folyton szaglászott és csípkedett, kicsiket harapott, a kezem és a lábam is. Ma valahogy nem szeretget így. Talán a szúnyogriasztóm segített. Kár, hogy az meg csak a macskát tartja vissza. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.